Hajdan a hidegháború idején a szeptember végi ENSZ-nagyhét két kulcsbeszédét az amerikai elnök és a szovjet külügyminiszter tartotta, ezekből próbálták az elemzők kiolvasni a közeljövőt.
Mára egyetlen szuperhatalom maradt, ám annak elnöke mintha maga próbálta volna e hatalmat lefokozni, legalábbis korlátaira rámutatni. Obama inkább meggyőzni igyekezett az ENSZ-pulpitusról a világot, mintsem legyőzni. Mivel az eheti felmérések szerint elhúzni látszik a választási elektori mérleget elbillentő kulcsállamokban, jobban törődik azzal, hogy előre vetítse második elnöki ciklusa külpolitikáját, mintsem az izgatná, mivel adhat témát lemaradó vetélytársának. Ki sietne is azt megragadni: Romney és alelnökjelöltje még utoljára megpróbálná a publikumra rátukmálni kedvenc hasonlatukat, és a kemény Reagan által legyőzött akkori elnök, Carter reinkarnációjának láttatni Obamát. Ki ugyan eddigi leghatározottabb beszédét mondta el a nyugati világ alapértékei, a szólásszabadság és az emberi jogok védelmében, ám diplomáciát és partnerséget ígért, s nem követelt, hanem kért, az egyezkedésre és nem az erőre tette a hangsúlyt. A republikánus páros váltig hirdeti, hogy ők másként bánnának a világgal: jutalmaznák a hű szövetségeseket és büntetnék, nem „agitálnák” a rendetlenkedő, vagy éppen lator államokat.
Elsőbben is Iránt, amely Romneytól alighanem számíthatna ama „vörös vonal” meghúzására, amelynek átlépésével lankadatlanul folytatott – és atombombát ígérő – nukleáris programja amerikai katonai csapásra számíthatna. Pontosan úgy, ahogyan Netanjahu izraeli kormányfő követelte az ENSZ-nagyhét előtti amerikai tévényilatkozataiban is Obamától. Aki azonban nem óhajtja Amerikát eleve, ha úgy tetszik, automatikusan elkötelezni, s a szakértők többsége óvná is ettől, hiszen egy szuperhatalom vezetőjének szüksége van mozgástérre. Netanjahu viszont éppen ettől tart: a kritikus pillanatban Obama „hátra” mozdulna, s mégsem vállalná a túl kockázatos (és főleg kiszámíthatatlan következményekkel járó) odacsapást az iráni atomlétesítményekre.
Obama, stílszerűen, elment a tőle követelt „vörös vonalig”, ám előtte megtorpant. Igaz, minden tőle telhetőt megtett e voltaképpeni ultimátum pótlására: még van ugyan idő a diplomáciai megoldásra, de az nem végtelen; egy iráni atomarzenált nem lehet „feltartóztatni” (vagyis létébe nem lehet beletörődni), hiszen megsemmisítéssel fenyegetné Izraelt, az Öböl-államokat és felborítaná a világstabilitást, nukleáris fegyverkezési versenyhez vezetne a térségben; és Amerika éppen ezért „megteszi majd, amit meg kell tennie”, hogy meggátolja Iránt az atomfegyver megszerzésében. Ha Netanjahu előzőleg nem követel „vöröset”, e „rózsaszín” kvázi ultimátum megtette volna. S talán feledtetné is Clinton külügyminiszter tavalyi, utóbb visszavont szavait a „feltartóztathatóságról”, amely szintén a hidegháború klasszikus kategóriája, s valójában az atomarzenállal való együttélést jelenti, csupán annak fenyegetésével szegül szembe. Ami nemcsak azért nyugtalanítja Netanjahut, mert Izrael akár egyetlen atombombával is megsemmisíthető, hanem felidézi a Phenjanhoz egészen az észak-koreai miniarzenál megvalósulásáig intézett amerikai figyelmeztetéseket. A másnap felszólalt iráni elnök ugyan elmondta szokott tirádáit, ám atomügyben (taktikusan?) azt a benyomást keltette, mintha Teheránra a rózsaszín is hatna, ám ez aligha nyugtatja meg Obama izraeli és hazai bírálóit. Viszont az elmúlt évtized közel-keleti háborúitól megcsömörlött amerikai választóknak talán éppen ez felel meg, s csak a jövő dönti el, hogy valóban megfelel-e az Obama 2.0 külpolitikájának.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!