Helyretették a „szabadságharcosokat”, s ami a legzavaróbb lehet számukra, maga a vezér művelte ezt, aki őket belekergette ebbe az Európa elleni – eleve és nyilvánvalóan vesztes – küzdelembe.
Már csak ilyen a vakhitűek sorsa, s nem először fordul elő ilyesmi a vezérelvűnek becézett politikai táborokkal. Kedden a harcot külhonban magyarázgató diplomatáinkkal együtt megtudhatták, hogy bár „van igazság” e szóhasználatban, sőt „nem egy rossz kifejezés”, még „elegendő valóságelemet is tartalmaz”, ámde „nem egészen pontos”. S a pávatáncos szokott módján hagyta cserben az általa évek óta hergelt buzgólkodókat és tette közzé az új kódszót: egyensúlyvédelem. „Mi nem el akarunk szabadulni valahonnan, ami egy szabadságharcban elég logikusnak tűnő föltételezés, hanem egy kialakult helyzetben egyensúlyi helyzetet akarunk fönntartani”, mármint a brüsszeli (újító formulája szerint: „lopakodó”) központosító törekvések és a nemzetállami „jogosítványok” közt – fejtegette Orbán, ezzel az újabb retorikai bravúrral vélve magát átsorolni az unió fekete bárányából a szelíd és szolid euroszkeptikusok népesebb csapatába. S cáfolni egyúttal a vészesen terjedő feltételezést, hogy kivezetni próbálná hazánkat az EU-ból. A kormányszócső vezércikke sietett is az új vezéri okfejtést helyeselni: Orbán ugyan „ismételten és sokadszor szögezte le, hogy Magyarország nem akar Európától elszakadni, egyes belpolitikai indíttatású kiszólások félreértésre adhatnak okot”. De most megtudhatták a „kiszólók”, hogy „nem szabad azonban átesni a ló túloldalára”.
A ló innenső oldalára pedig akként mutat e félhivatalos magyarázat, hogy „mindenekelőtt elengedhetetlen a kapcsolatok konszolidálása az Európai Unióval”. Úgy látszik, az annyit ócsárolt Tavares jelentésének strasbourgi többsége, benne a kínosan árulkodó néppárti szavazatokkal és voksértékű tartózkodásokkal (ráadásul némely részeik nyílt megtámogatásával) mégsem pergett le Orbánról, bármennyire igyekezett is ezt a látszatot kelteni. De talán még ennél is főbekólintóbb lehetett a Medián felmérése, miszerint a lakosság kétharmada nem tartja szükségesnek a szabadságharcot, s csupán harminc százalék (vagyis a jobb-, de inkább szélsőjobb törzstábor) véli úgy, hogy az EU-tól kell megvédeni az országot. A szélfordulásokat pálfordulásokkal követő vezér alighanem egyből – és az ellenzéknél előbb – jöhetett rá arra, hogy ilyen közhangulatban csak veszthet, ha választási tétté válna: Orbán vagy Európa, ez a kérdés, válasszatok!
Elszámíthatta magát, amikor azt hitte, a néppártiak úgysem engedik a Tavares-jelentést megszavazni, így viszont annak eredményeként lesz mechanizmus a jogi és politikai normaszegők megrendszabályozására. Elkezdte hát a kihátrálást a kockázatos pozícióból. S már nem a magyar precedensteremtéssel tanítaná móresre az uniót, hanem felfedezte magát abban a Közép-Európában is, amely nélkül szerinte az unió semmire sem menne, amivel komoly meglepetést okozhatott a Lajtán túl, hiszen e térség az unió GDP-jének alig hét százalékát teszi ki. Kár tehát, hogy nem erre, hanem állítólagos sikereire utalva élcelődött: „Ha 30 évvel korábban lennék, akkor azt mondanám, csak szerénység, elvtársak”. Pedig most is mondhatta volna.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!