Kit a kígyó megmart, remeg az gyíktól is – szól Aranynál a népi mondás, bár esetünkre csak annyiban helytállóan, hogy míg a magyaroknál az unió tehetetlen és tétlen szemlélője volt annak, miként bújik ki és válik Európát fenyegetővé a kígyótojásból az orbáni „illiberális demokrácia”, addig a lengyeleket már a jogállam leépítésének nyitószakaszában ellenőrzés alá próbálja vonni.
S hát a méreteket tekintve Varsó a kígyó és Budapest az a gyík, amelyik éppen elhanyagolható súlyánál fogva volt képes tényhelyzet elé állítani az EU-t. De ha későn is, legalább nem soha: 2014-ben az Orbán-rezsimmel szerzett tapasztalatokon okulva hozták létre a figyelő mechanizmust, amely vészjelzést ad, ha a lengyel kormányzat megsérti az ország uniós csatlakozásakor vállalt kötelezettségeit, vagyis az európai normákat. Az előző budapesti amerikai nagykövetnő könyvéből tudjuk, hogy a zárt ajtók mögötti figyelmeztetéseket az Orbán-kormány figyelmen kívül hagyta, s ekként a kívülről rákényszerített kiigazításokkal tovább játszhatta a bújócskát. Ennek próbálná elejét venni a brüsszeli bizottság, amelyet „békemenetelőink” kacagtató anekdotákat idézve intenek óva.
Európa odafigyel, mert Lengyelország már számít – írják sorra a világsajtó publicistái, míg a budapesti kakaskodás ugyan riasztó precedenst teremtett, ám érdemileg csak akkor kezdte zavarni a nyugati köröket, amikor Orbán – a szélsőjobb ovációjától megittasulva – már a német belpolitikába is beavatkozott. Most pedig tagállami vétóval ígéri útját állni bármely Varsót büntető uniós intézkedésnek. Sőt a rosszemlékű tengelyhatalmak fogalmát is felidézi a magyar–lengyel tengely köré építendő „keleti tömb” emlegetésével, amit közírói kórusa a Balti-tengertől az Adriáig képzel el, még jó, hogy nem Churchill szavait visszhangozzák a Szczecintől Triesztig lehúzandó vasfüggönyről… Persze nemcsak a Moszkvától tartó balti államokat nehéz elképzelni ilyen óhatatlanul Nyugat-ellenes blokkban, hanem a hasonlóan oroszfóbiás (és talán jó nacionalistaként egykori keleti lengyel területekre is sandító) Kaczyńskit is. Ő ugyan megszállottabb Orbánnál, ám ez okból fogékonyabb lehet az amerikai jelzésekre: ilyen de facto szakításnak elsősorban Putyin lenne a haszonélvezője. Aminek láttán nemcsak Brüsszel, hanem – a lengyelekkel már csak az óceánon túli jelentős kisebbségük folytán is különleges kapcsolatokat ápoló – Washington is adja már a vészjelzéseket. A menekültellenes politika alapján a V4-ekből kikerekedni képzelt tömb végső soron már a ’89–90-es kelet-európai változások félfordulatának lehetőségével kecsegteti Moszkvát és fenyegeti a Nyugatot.
Ezért kongatták meg a vészharangot, amint – a példaképe, Piłsudski marsall módjára háttérből kormányozni akaró – Kaczyński megtette első lépéseit az orbáni úton. Azon, amely a „győztes mindent visz” elvet hirdetve a demokráciából a diktatúrába vezet. A heti európai parlamenti vita pedig talán azért volt visszafogottabb, mint amikor Orbánt vonták (sajnos megkésve) kérdőre, mert (a lakossága háromnegyedének az EU-hoz ragaszkodását ismerő) lengyel elnök és kormányfő azt a varsói felismerést látszottak jelezni, hogy ott is kezdenek rájönni: a mai uniós kutya nemcsak ugatni tud, hanem harapni is. S akkor már talán nemcsak a varsói renitensbe.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
