Lázonganak a megszorítások – uniós becenevükön: a költségvetési konszolidáció – egyre kilátástalanabb, mert csak nem szűnő gazdasági recessziót okozó politikája ellen a leginkább szenvedő dél-európai politikusok és másutt is a baloldaliak.
Csak akkor biztathatjuk az embereket jobb jövővel, ha képesek leszünk megszervezni a növekedést – hangoztatja Hollande francia elnök, akinek főként ebből fakad sokat emlegetett konfliktusa a megszorítások nagyasszonyával, Merkel német kancellárral. De amint a friss és lehangoló adatok is bizonyítják, a kétségtelenül sikeres – csak éppen az egykori, 1929–33-as Nagy Válságra emlékeztető – deflációs (az inflációt szinte megszüntető) politika újabb negyedévi pangással toldotta meg az európai gazdasági helyben járást, s vele a riasztóan tartós munkanélküliséget. Miközben a gazdasági serkentéssel (ugyan bátortalanul) próbálkozó Obama-kormány Amerikájában mérsékelt a növekedés, míg az ugyanezt bátrabban alkalmazó japán Abe-kormányzat kifejezetten biztató ütemet produkált. S noha már az Európai Központi Bank is kacérkodik az amerikai Fed pénzpumpáló gyakorlatával, senki sem számított az eheti uniós csúcstól komoly serkentő akcióra: a szeptemberi német választásokig kontinensünk a kivárásra van ítélve.
Hiába gúnyolja catói következetességgel a New York Times hasábjain hétről hétre a korunk Keyneseként a serkentést sürgető Nobel-díjas közgazdász, Paul Krugman a megszorítások mániákusait, kimutatva elemzéseiknek nemcsak a tévedéseit, hanem immár statisztikai hibáit is. S főként azt, hogy az állam szociális költekezését kurtítgatók valójában ürügyként használják a recessziót az európai jóléti modell lefaragására, semmibe véve a harmincas években beigazolódott keynesi tételt, hogy éppen visszaeséskor kell költenie az államnak és konjunktúra idején reformálgatni. Krugman arra is utal, hogy a tehetős államok és emberek még egyfajta erkölcsi kioktatás terepének is tekintik a gazdasági bajokat, tehát móresre tanítanák a „felelőtlen költekezőket”, mit sem törődve – legalábbis eddig – e lecke vészes társadalmi következményeivel, amelyek egykor és ma is a szélsőségesek térnyeréséhez vezettek.
Kifejezetten komikusan hatott, ahogyan hazánk kormányfője is beszállt a vitába, méghozzá az európai szociális modell tarthatatlansága mellett érvelve, láthatóan a maga (különben meglehetősen rossz emlékeket felidéző) „munkaalapú társadalmát” kínálgatva Európának. Nem az késztetheti mosolyra az európaiakat, hogy Orbán ekként próbálna kitörni az immár politikai ostromgyűrűből, amely persze nem gazdasági lépései, hanem a demokratikus jogállamot lebontók okán keletkezett körötte, hiszen talán nincs is nála buzgóbb gyakorlója a megszorításoknak, amivel nyilván igyekszik Merkel kedvében járni. Ha valahol, itt kell komolyan venni a WikiLeaksből megismert, diplomatáknak elárult titkát: nem arra kell figyelni, mit mond, hanem arra, amit csinál. Mert a válságkezelő elődeit már lepipáló mértékű megszorítások végrehajtójánál nincs harsányabb ostorozója a megszorítások politikájának. Hogy aztán most, egyetlen negyedév neki kedvező, mininövekedést mutató adatai láttán odaugorjon az európai porondra és eldicsekedjen a – mi más, mint a megszorításai – eredményével, s „aratást” ígérjen az európai aszály kellős közepén, egy attól függő parányi gazdaságban.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!