Ellentétben az algériai iszlamistákkal, akiket két évtizede – az első szavazási forduló után már biztosnak látszó kétharmados többségüktől tartva – a hatalom küszöbén állított meg a hadsereg, az egyiptomi Muzulmán Testvériség kapott egy esztendőt a kormányzásra.
S noha abban enyhén szólva is sikertelenek voltak az évtizedeken át illegalitásban tartott politikusai, ők bele is vágtak abba az algériai társaik által is célul kitűzött – vallási államot akaró – egyoldalú alkotmányozásba, amely nemcsak az 1952 óta a Tahrir téri „arab tavaszig” politikai (és gazdasági) hatalmat gyakorló főtisztek köreit zavarta, hanem a Mubarakdöntő szekuláris és liberális tömegekét is. Gyanítható, hogy a Murszit megingató óriási tüntetések szervezésében a tábornokok sem maradtak tétlen, ám ahhoz az iszlamista elnök kompromisszum-képtelensége is kellett, hogy a Mubarak-rezsimtől megszabadulók belevessék magukat Mubarak katonáinak karjaiba. S no ha még korai volna Sissi generálist a muzulmán testvérekkel 1954-ben szintén kíméletlenül leszámoló rendszerteremtő Nasszerhez hasonlítani, ő a feltételezhető példaképét is lepipáló ravaszsággal taktikázott, neki persze az őt a hadsereg élére kinevező Murszit kellett csapdába csalnia. Amit az elnök konoksága tagadhatatlanul elősegített.
Hiszen Murszinak tudnia kellett, hogy a hadsereg nem mer lépni, amíg egyfelől tekintélyes tömegek erre szinte kérlelik és a Nyugat, élén Amerikával – feledve „tahriri illúzióit” az arab demokráciáról – hajlandó ugyanúgy félrenézni, mint egykor a pekingi reformista Teng Tienanmen téri vérfürdőjénél. Az még nem volt elegendő, hogy a szaúdiak és más arab monarchiák szintén „bedolgoztak” az egyiptomi elégedetlenség fokozásába (elősegítve az ellátási hiányokat), s Murszi eltávolítása után tüstént megnyitották pénztárcájukat. Kellett Washington kényszerű választása a kisebbik rossznak tekintett hadsereg mellett. Akként okoskodva, hogy a tábornokok befolyásolhatóbbak, mint a vallási fanatikusok. S hogy az amerikai tiszti akadémiákon tanult és Washington katonai segítségnyújtására szoruló generálisok részéről ma már semmiképpen sem fenyeget a Szuezi-csatorna nasszeri lezárása, hát még a közel-keleti stabilitás kulcstényezőjének, az egyiptomi–izraeli különbékének a felmondása. S ami legalább ennyire fontos: nekik nem okoz tudathasadást a 9/11 óta még szorosabb katonai-hírszerzési együttműködés azon antiterrorista küzdelemben, amely a Muzulmán Testvériségből kiszakadt al-Kaida, vagy a leányvállalata, a Hamász ellen folyik. Obama felemás „büntetése” pedig még jól is jön Sissinek az arab világban hasznos Amerika-ellenes húrok pengetéséhez, ami a saría államnál bizonyosan kevésbé izgatja a Fehér Házat.
Kínos viszont a Nyugatnak az immár ezerhez közelítő halálos áldozat, s a „rendteremtők” nyilvánvaló brutalitása, ami talán annak is következménye, hogy a leszámoláshoz a tábornokok az iszlamistákat siettek terroristának feltüntetni a tömegek (sikeresnek tűnő) megnyerése érdekében. Ami viszont jószerivel lehetetlenné teszi azt, amivel a nyugatiak még mindig próbálkoznak: a kiegyezést. Az iszlamistákat is bevonó demokratikus pluralitást. Azt persze a „minden hatalmat vissza” követelésükkel az iszlamisták sem teszik lehetségessé, mert talán vonzóbb nekik a mártíromság, az őket korábban népszerűvé tevő illegalitás, mint a népszerűségvesztő részesedés egy immár meg is osztott kormányzásban.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!