Ketten kellenek a tangóhoz – tartja a mondás, ahogyan persze a kézfogáshoz is, amelyre a nagy várakozások ellenére mégsem került sor az ENSZ-palotában, a „váratlan” diplomáciai összefutások ideális helyén, amelynek folyosói foteljeiben már jó néhány, egymással szóba sem álló ország diplomatái cseréltek eszmét.
Amióta az iráni elnökválasztást meglepetésre megnyerte, Rohani sorra töri a teheráni tabukat, New Yorkba érve kiváltképpen, kiáltó kontrasztként az ottani harcias szerepléseiről hírhedt, holokauszttagadó elődjével, Ahmedinezsáddal. S ígért drámai fordulatot, jégtörést Irán és a nyugati világ, elsőbben is Amerika 1979 óta befagyott kapcsolataiban, olyannyira, hogy Obama már készen is állt arra a parolázásra, amitől teheráni kollégája mégis visszatáncolt.
Nem csoda: utóvégre a vallási ideológiával átszőtt papi rezsim évtizedeken át a Nagy Sátánként állította tömegei elé Amerikát. Amíg tehát Obamát legfeljebb az a veszély fenyegeti, hogy – sokadik elnökként – őt is a nácikkal megbékélést kereső Chamberlaine-hez hasonlítják, Rohani még akkor is veszedelmes kötéltáncot jár, ha egyelőre bírja a hatalom igazi birtokosának, Khameini főajatollahnak a felhatalmazását, netán bizalmát is. Ámde a vallási vezér is egyensúlyozgat a „békepártiak” és az államban állam Forradalmi Gárda között, melynek vezetője, Suleimani tábornok vezényli Szíriában az Aszad-párti erőket. Khameini ugyan rendre intette őket, sőt megadta az ideológiai engedélyt is az alkudozásra a két síita alapító imám közül a békülékenyre utaló fejtegetésével, megalkotva a „hősies rugalmasság” tételét, de Rohani sohasem tudhatja, nem vonják- e meg tőle, mint a hasonló húrokat pengető korábbi „békepapoktól” e legfőbb felhatalmazást. S mivel nyilván nem a saját szakállára tért ki Obama kézfogása elől, vélhetően maga Khameini is óvatos tangózni a Nagy Sátánnal. Előbb le kell azt fokozni kisebbre.
Ahogyan persze Obamának is bizonygatnia kell, hogy nem hagyja magát lépre csalni a teheráni mosolyoffenzívától. Akik emlékeznek a kelet-nyugati hidegháborúra, azok jól ismerik e vitákat: hogy Peking csak a nyugat átverése végett veszett össze Moszkvával, hogy Gorbacsov sem más, mint a többi a Kremlben, és így tovább. S mivel Irán atomprogramja leginkább Amerika első számú közel-keleti szövetségesét fenyegeti, az elnöknek számolnia kell az izraeliek félelmével a kiárusítástól és ironikus módon már Netanjahunak is a saját ultráitól, akik tartanak a „nagy alku” ama következményétől, hogy tényleg létrejön egy palesztin állam.
Mert itt bizony a térséget is átrendező alku lehetősége csillant fel, ha Teherán valóban beáldozná bombáját a békéért. S mellékes, hogy gazdasági kényszerből tenné, tehát a szankciók hatására: Khameini és Rohani felismerhették, hogy a rohamosan romló életviszonyokban a forradalmi gárdisták ugyan szó szerint jó üzletet csinálnak (nemcsak elvekből él az ember), ám Irán és akként a papi rendszer belerokkanhat. De hát Gorbacsov is hasonló megfontolásból kötötte meg azt az üzletet, amelyre őt Thatcher nyilvánította alkalmasnak. S ha atomalku, akkor szíriai is, és akkor még megnyílhat a lehetőség Obama saját álma, az izraeli–palesztin béke előtt is. Ezért nem esett nehezére, hogy ő tárcsázza fel Amerikából hazautazó iráni kollégáját.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!