Híven a klasszikus talleyrandi mondáshoz, a párizsi (és sharm-el-sejki) merénylettel a terroristák nemcsak bűnt követtek el, hanem hibát: a menekültáradattól már megriadt nagyhatalmaknak ez adta a végső lökést, hogy végre nem lokális bajkeverőként, hanem igazi stratégiai veszélyként kezeljék az iszlamista „államot”.
Olyanként, amely a New York Times publicistája szerint komolyan meggyengíthetné Európát, s vele akkor Amerikát is, amelynek legfontosabb partnere (ennyit a nálunk terjesztett ostobaságról: önmagukat sebeznék meg, ha tényleg ők „szerveznék” a menekültáramlatot). Obama és nyugati kollégái ezért vetik végre be teljes erejüket, nem csupán helyi klienseket támogatva.
Ennek legfrissebb jele, hogy az amerikaiak a bagdadi síita kormányzat értésére adták: értsenek szót az elnyomott (és akként a terroristák karjaiba kergetett) szunnita lakossággal, törzsekkel, különben nem rajta keresztül, hanem közvetlenül fogják azokat ellátni fegyverrel.
A brit alsóház most megszavazta a két éve elvetett felhatalmazást a légicsapásokra, a brit bombázók már le is csaptak. Obama, akit ez odahaza megerősített, beveti azt az amerikai elit egységet, amely kommandók formájában évek óta vadássza le a terroristákat világszerte: most éppenséggel a „kalifa” és alvezérei elfogása, tehát az információszerzés a cél, nem a puszta likvidálás. Miként immár átfogóan és szisztematikusan vagdossák szét a terrorállam pénzszerző szálait is, amelyek sokkal szerteágazóbbak, mint laikusok képzelik.
Ami ennél is nyilvánvalóbb jele a stratégiai fordulatnak: Obama is szót értett Putyinnal, az óceánon túli elemzők immár igazi antiterrorista hatalmi koalíció körvonalait látják. Mert azzal mindenki egyetért, hogy ha ez háború, akkor ahhoz illően a stratégiának is kettősnek kell lennie: nemcsak a „kalifátus” megsemmisítéséhez kell összehangolni a – eddig gyakran egymást keresztező – katonai akciókat és klienstámogatásokat, hanem közösen kell kialakítani a mindenkinek megfelelő rendezést is. Pontosan úgy, ahogy a második világháborúban az antifasiszta hatalmak tették. Alighanem beleértve vagy a térség új határainak megrajzolását, vagy legalább azokon belül de facto új államok tudomásul vételét. Ahogyan a kurdoké máris létezik Irakban, biztosítani kell a bagdadi (és annak hátterében a teheráni) síita hatalomtól elkülönülő szunnita térséget, ha azok szaúdi és egyéb külső támogatóit be akarják vonni. Ankara is azért csapott össze Moszkvával, hogy óvja a szíriai türkméneket. Ha az oroszok ugyan elsőbben is az Aszad-rezsim által biztosított támaszpontjukért harcolnak, akkor a névadó ejtése sem szolgáltathatja ki a Szíriában eddig hatalmon lévő kisebbséget a polgárháború szunnita folytatásának, ezért pedzegetik elemzők egy „alavita Izrael” szükségességét.
Az új közel-keleti tabló mozaikdarabjai tehát már felrakásra várnak, s évek óta először úgy látszik, hogy minden külső erő felismeri: nem a másikét kell kiverni kezéből, hanem a saját felrakásához kell konszenzust teremteni (már a szaúdiak és irániak kliensei is egyezkednek).
Hamarosan már nem a terroristák elől menekülőkkel kell csak törődni, hanem a menekülő terroristákkal is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!