Polónium nyomait fedezték fel Arafat holmijaiban, s ez – a költővel szólva –, íme, bizonyság Allah előtt: gyilkos erőszak ölte meg őt!
S utódai a palesztin hatóság élén percig sem haboztak megnevezni az „egyedüli” tettest (mit vesződjenek gyanúsítással!), vagyis a fő ellenséget – Izraelt. Holott a kilenc éve Párizsban elhunyt Raist, Vezért éppenséggel a palesztinok közül is jó néhányan akarták, sőt próbálták eltenni az útból, más arabokról és nem arabokról nem is szólva. Tettesek tömkelege lenne hasonló elhamarkodottsággal megnevezhető, pedig még e ritka és rettenetes méreg „bevetése” sincs teljesen bizonyítva. De mivel a polóniumhoz magánember aligha juthatott hozzá, gyanúba csak államok és titkosszolgálatok keverhetők, s bizony az Arafatot akkortájt már mind nagyobb nyűgnek érző palesztin alvezéreknek sem kínál kibúvót, hogy csak de facto és nem de jure van saját államuk, miként a Gázai övezetben uralkodó Hamász, a Vezér szekuláris el-Fatahjának iszlamista ellenfele is bízvást lehetett tettes. Tehát az is, aki akarta a békét, s az is, aki semmiképpen.
A Madame Curie által felfedezett és lengyel szülőhazájáról elnevezett radioaktív anyag viszont vitathatatlanul a mérgek történelmileg felettébb bő listájának élére került, vélhetően azért is, mert nemcsak nehezen felfedezhető, hanem mert ellenmérge sincsen, tehát kíméletlenül végez az áldozattal. Egyszóval nem holmi kétes kotyvalék, amit hajdan a Borgiák használtak kedvtelve, de még csak nem is szivarba pácolt méreg, amivel a CIA próbált – eredménytelenül – megszabadulni Fidel Castrótól (ki is váltva vele később a washingtoni politikusok háborgását és tiltó törvényeit). S a testőrökkel védett Arafatot nem lehetett „véletlenül” esernyővégbe rejtett mérgezett tűvel a nyílt utcán megszúrni, mint a hidegháborúban Szófiát Londonból bőszítő emigráns bolgár író Markovot. A polónium karrierjét azonban már a hidegháború utáni titkos csaták alapozták meg, bár Moszkvát szintén Londonból ingerelte bosszúra a lelépett ügynök, Litvinyenko. Kinek látványos haláltusája nyilván másokat óva intő például szolgált.
Egy dolgot viszont nagyon is tudhatunk: más sem hiányzott az amerikai diplomácia által nem lankadóan erőltetett izraeli–palesztin béketárgyalásoknak, mint ez a tetemre hívás. Mintha a felek kölcsönös bizalmatlanságát még lehetne bármivel is fokozni?! Hasonlóan árthat a talán célegyenesbe jutott iráni-nyugati atomalkudozásnak a Közel-Keleten egy tájfun sebességével terjedő összeesküvést gyanító mánia. Hiszen már Arafat halálakor elkezdődött a vádaskodás, s az utódaival rossz viszonyban lévő özvegye serkentette a tetemvizsgálókat. Kétségtelen, hogy a Vezér még utolsó éveinek ramallahi „házifogságában” is megkerülhetetlen volt: amíg élt, csak vele lehetett volna igazi békét kötni. Ő viszont 2000-ben Camp Davidben, amikor már kész megállapodás volt, közölte Clintonnal, hogy azzal a saját halálos ítéletét is aláírná (ahogyan az első Camp David-i különbékével Szadat egyiptomi elnök). Vagyis ő nem izraeli merénylőkre gyanakodott, amúgy okkal, hiszen azok százszor is megölhették volna. Valami oka viszont csak lehetett annak, hogy kilenc esztendeje a boncolás elmaradt. Pedig a polónium-210-et akkor még ki sem tudták mutatni, de nyomai azért megmaradtak volna.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
