Sorra fizetnek rá a politikában is azok, akik – az ingatlanmilliárdos megannyi átvert üzleti partneréhez hasonlóan – tétjüket az elnökre tették.
Ha valami Trump esetében kiszámítható, az a kiszámíthatatlansága. Valamint a befolyásolhatósága: a fáma szerint arra hallgat, akivel utoljára beszélt. Ráadásul mintha önmaga is ápolná csélcsap hírét. Veszedelmes gazdasági ellenfélként várja floridai házába a kínai elnököt, akinek országát a kampányban Amerikát fenyegetőként emlegette, hogy a héten már barátként említse, akivel milyen jól ki lehet jönni. A Washington Post publicistája szélkakasnak nevezi: „Az egyik nap »populista«, hagyományos konzervatív másnap és centrista a rákövetkezőn”. Most éppen Raszputyinját, a szélsőséges Bannont teszi bűnbakká a kormányzat korai kudarcaiért és lelkesen fogadja a NATO-főtitkárt, akivel tudatja, hogy az atlanti szövetséget immár nem tekinti elavultnak, sőt sziklaszilárdan áll ki mellette. A legkínosabb meglepetés azonban alighanem a sajnos mind többet párban emlegetett Putyint és Orbánt érte.
Hekkelésekkel egyengetve útját már a republikánus elnökjelölti versenyben is, s pláne a gyűlölt Clinton ellenében, az orosz elnök – mindenki máshoz hasonlóan – nyilván nem számított a Hillary által a tévévitában bábként emlegetett Trump választási győzelmére. De Moszkvában nem is leplezetten diadalmaskodtak azon a novemberi napon. Hogy hamarosan rájöjjenek: maguknak sikerült elvágniuk a drótokat, amelyen rángatni remélték „bábjukat”. Már a javában folyó és netán akár bizonyítékra is rálelő vizsgálatok is lehetetlenné tennék Trumpnak – lévén a gyanú árnyékában – az ígért kapcsolatjavítást Moszkvával.
A külpolitikai kormányrudat pedig erős tábornoki kezek óvják az újonc és járatlan főparancsnok hebehurgya mozdulataitól. A szíriai rezsim újabb átlépését a még Obama által meghúzott (ám engedékenyen kezelt) vörös vonalon Clinton sem tudta volna erélyesebben megtorolni. S hiába ágált Aszad patrónusa, az amerikai külügyminiszter Moszkvában neki is szemébe mondta: nincs kétségük a tettest illetően. Putyin persze próbálná menteni a menthetőt, s Tillerson sem feszítette túl a húrt, de az amerikai–orosz viszony javítását megint egyszer csak ígérgetni lehet, ahogy Obama és előtte Bush esetében is. Sőt Trump még azt a feltételt is szabta hozzá, hogy Putyinnak választania kell damaszkuszi kliense és őközte.
Ilyen mentőakciót egyelőre Budapesten még nem látunk, legfeljebb szinte könyörgést, hogy a Trump-kormány mentse Orbánnak a látszatot, istenszerelmére adjon legalább egy papírt… S míg Putyinnak túl jól sikerült a beavatkozás – az amerikai politikába és a szíriai fronton – és ez ütött rá vissza, Orbán túl rosszul mérte fel lehetőségeit. Csak találgathatunk, miért hihette egy percig is, hogy a Fehér Ház, üljön benne bárki is, ráadásul egy büszkén nacionalista, sorsára hagyhatna egy amerikai egyetemet. Precedenst teremtve a világban, s kivált a muszlim országokban lévő több tucat hasonló intézmény helyi ellenfeleinek. S noha Putyin és Orbán közös mumusa, Soros politikai ellenlábasa Trumpnak is, attól még az elnök veje kért és kapott üzleti támogatást tőle és pénzügyminisztere meg volt üzlettársa is. Szóval nem magyar viszonyok, ahogyan a politikai erővonalak sem. Orbán vélhetően két legyet akart ütni egy CEU-csapással: szívességet tenni Moszkvának és kedvezni Washingtonnak. Az utóbbival jócskán mellétrafált.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!