Tökéletesen érthető, ha a Downing Street 10 tory lakója a brit konzervatív legenda, Thatcher unióellenes karakánságát próbálja imitálni. Csak hát Cameronból hiányzott a Vaslady realitásérzéke: semmilyen húrt nem szabad túlfeszíteni, s kellő pillanatban alkut kell kötni, akár engedve is. Így semmiképpen sem szabad – egyenesen az EU-ból való kilépéssel zsarolva – felidézni a többi tagkormányban, kivált a franciában néhai elnökük gyanakvását: Britannia valójában az amerikaiak trójai falova, s makacskodásával akár szét is verheti a félszázados uniót (De Gaulle a hatvanas években ezért tartotta majd évtizedre távol Londont a tagságtól).
Ráadásul az odahaza éppen a saját táborában szorongatott Cameron olyasmivel próbált zsarolni, amiben – az igazi euroszkeptikusokkal ellentétben maga sem hihet komolyan: a kilépés ésszerűségében (pláne az év eleji washingtoni óva intés nyomán: Amerika – ha „trójai falóként”, ha sem – EU-tag briteket akar látni, s nem is ígéri alternatívaként a valahai „különleges partnerséget”).
Önmagának sem hagyva kiutat, Cameron a brit bulvársajtó asszisztálásával oktalanul eltúlozta a Juncker-veszélyt. A sokkal inkább az uniós kompromisszumok, konszenzuskeresés és koalícióépítés jelképének tekinthető luxemburgit (a nagy tagállamok, jelesen a Kohl–Mitterrand közti maastrichti euroalku bábáját, vagyis a közös pénz világra segítőjét) démonizálta. S kikényszerítve a csúcstalálkozón a szavazást, éppen azt a hallgatólagos konszenzust tette lehetetlenné, amellyel az unió a hasonló súlyú döntéseket hozta az előzetes alkuk alapján (azt persze Cameron „atombombával” zsaroló taktikája sem tette lehetővé). Mi több, a brit kormányfő felelőtlenül precedenst teremtett az egyik nagy tagállam leszavazásával valóban fontos ügyben, amit sem Párizsban, sem Berlinben, de akár Rómában vagy Madridban sem köszönnek meg neki.
A Vasladyhez legfeljebb a konokságban hasonlítani próbáló budapesti fiókimitátor esetében pedig végképp hasztalan keresünk ésszerű indítékot. Hiszen még a Cameronnal közös dübörgés sem jött be: a Juncker-döntést kísérő elemzésáradatban csak futólag, rendszerint fél mondatban említik, hogy Orbáné volt a másik ellenszavazat, s még nem láttam hozzá magyarázatot. Ha csak az övét nem vesszük komolyan, miszerint a választóinak tett ígéretét tartotta be, hiszen ilyennek semmi nyoma. Akadtak más kormányfők is, akik nem lelkesedtek Junckerért, de idejében visszatáncoltak, legkésőbb akkor, amikor Merkel letette mellette a garast, mert ő is felmérte, hogy az európai parlament két nagy frakciójának megegyezését még egy német kancellár sem hagyhatja figyelmen kívül.
A fene sem érti, hogy a lakájmédiájában egyenesen „Európa erős embereként” reklámozott Orbán miért vállalta, hogy látványosan legyen – ráadásul ignorált statisztaként – Európa gyenge embere.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
