Szokása szerint a miniszterelnök tüstént „nemzetközi összeesküvést” emlegetett, s megfenyegette a „kollaboráló” belső zavarkeltőket, no meg a hazaáruló médiát.
De nem maradtak ki a kárhoztatottak közül azok az üzleti csoportok, sőt szervezetek sem, amelyeket a kormányfő szintén besorolt a külső ármánykodók honi szövetségesei közé. Így van ez Törökországban. Is. Holott a galád tévések és hírközlők órákon át próbálták enyhíteni a lemondott miniszter kijelentéseit, ám annak lényegét már végképp nem lehetett véka alá rejteni: távozom a kormány tekintélyének megvédése érdekében, de a nyomozás tárgyát képező építkezési korrupciós ügyekben Erdogan hozta meg a döntéseket, neki is le kellene mondania – tudatta Bayraktar. Kinek szembefordulása a jószerivel vezérként ajnározott kormányfővel annál is vészjóslóbb, mivel Erdogan egyik, még politikai karrierje kezdetén melléállt szövetségese állítja, hogy parancsra tette – a főnöke parancsára.
Némi malíciával azt is mondhatnánk, hogy szintén szokás szerint drámai hétre került sor Ankarában és Isztambulban, miután a török miniszterelnök magyar kollégája kitette onnan lábát. S ha a kairói ügyek iránt felettébb érdeklődő Erdogan ezek szerint nem volt babonás a vendéglátásban, az e heti fejleményeket bízvást tekintheti ominózusnak. Kezdve a képernyőkön látott több millió dollárra rúgó, dobozokban álló pénzkötegekkel, amelyekkel az átlagtörök számára is jól lehetett illusztrálni a korrupció tényét, s főként a kormányzat érintettségét, hiszen egy miniszter fiánál landolt e szép summa. Hogy még hihetőbbé váljon az ügyészi állítás magának Erdogannak az apai érintettségéről, merthogy az ő fia is benne volna a buliban. Ezek után már hiába rúgta ki tucatjával, sőt százával a felbőszült miniszterelnök a rendőrkapitányokat, majd csütörtök este a vizsgálatot kézben tartó ügyészt is, stílszerűen nehéz lesz ezt a dzsinnt visszaparancsolni a palackba. Még ha Erdogan pártja vezető testületének tanácskozásán elszántnak mutatta is magát a kormánybuktatók „piszkos tervei” elleni küzdelemre.
Akik alighanem sokan vannak, s ezek szerint magának az eddig oly diadalmas neoiszlamista mozgalomnak a soraiban is. Hiszen nemcsak a hatalom belső köreiben akadtak „árulók”, hanem a másik fő iszlamista, az önkéntes száműzetésbe vonult szellemi vezér Gülen is nekirontott eddigi partnerének. Erdogan sietett ismét a „mélységi állam” elleni harc jelszavát bevetni, amivel korábban sikeresen fejezte le az atatürki szekuláris államot évtizedeken át minden iszlamista próbálkozástól megvédő hadsereget, tábornokok tucatjait fogva perbe. De ebben a „mélyben” vélhetően olyan befolyásos civilek (vagy éppenséggel igazságszolgák) is akadnak, akiknek nemcsak Erdogan fondorlatos, „puha iszlamizálása” nem tetszik (a kormánypárt nevében is szereplő, oly sikeres „tiszta” kifejezés bemocskolódásáról nem is szólva), hanem a mind jobban megnyilvánuló vezéri viselkedése sem. Amit a nyári elnökválasztással szeretne végérvényessé tenni, s amivel a – most még nem teljhatalmú – poszt újrázni óhajtó birtokosát, a nyári tüntetések idején őt már megrovó, szintén régi szövetséges Gült is ellenfelévé tette. Nem először fordulna elő, hogy valaki akkor bukik el, amikor már karnyújtásnyira van tőle a korlátlan hatalom. Erdogan „hazaárulói” mindenesetre nem keletre tekintenek, hanem a nyugati demokráciákról vennének példát.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
