Kedvelt darab a londoni színházakban a farce, a valószínűtlen helyzetek humorára építő komédia, de olyat talán e műfaj legjobbjai sem tudnának kitalálni, amilyen képtelenségeket a Brexit megszavazása óta a brit politika produkált.
Ha úgy tetszik, az egyik főszereplő a kormánypárt, amelynek miniszterelnöke oktalanul és feleslegesen belemegy a népszavazásba, azt elveszti és illendően lemond, mire persze kitörni látszik a tory utódlási harc. A másik főszereplő természetesen a legnagyobb ellenzéki párt, amelynek vezére ott ül az alsóházban az asztal túloldalán, ahonnan hetente szócsatákat vív a miniszterelnökkel. De ha valaki azt hitte volna, hogy Cameron szerdai alsóházi búcsúszereplésekor ő lesz a letört fél és hallgathatja az új politikai helyzetet kihasználni akaró Corbyn kíméletlen számonkérését, akkor alaposan tévedett. Itt Corbyn látszott zavartnak és Cameron kedélyesnek, még önironikusan fel is idézte, amit egy évtizede ő vágott ellenzékből az akkori munkáspárti kormányfő, Blair fejéhez: „egykor én voltam a jövő”.
Merthogy a várt utódlási harc nem a toryknál tört ki, hanem a Labourt sodorta a pártszakadás szélére. A hatalom megtartására ügyelő kormánypárt pillanatok alatt összezárt, a Cameron helyére pályázók sorban visszaléptek, s ekként egyedül maradván, szerdán már mehetett is az eddigi belügyminiszter, Theresa May pukedlizni a királynőhöz. Az őrségváltás pedig a szokott brit gyakorlatiassággal villámgyorsan lezajlott. Szerdán már ott is voltak a holmikat vivő-hozó kamionok a Downing Street 10-nél. S a toryknak eszükben sincs engedni a követelésnek, hogy idő előtt kiírják az új választásokat (évtizede a Blair–Brown helycserénél is hiába lamentált Cameron). Pedig most ezt Corbyn hatásosabban követelhette volna, hiszen a Brexit nyomán ez nagyon is indokolt lenne. Csakhogy a tavalyi vezérválasztás óta a Labour parlamenti csoportjának nagy többsége máson sem töri a fejét, mint azon, hogyan tudna megszabadulni a párttagság által megválasztott, de túl balosnak tartott vezértől, neki van is két kihívója.
Így aztán most Theresa May az „új jövő”, ha egyszer az ellenzék nem tud élni a kínálkozó alkalommal. Utóvégre a toryk ugyan kátyúba vezették az országot, de ők a jelek szerint épen szálltak ki a roncsból. Második női kormányfőként May máris thatcheri magabiztossággal ígéri a nagyjavítást, s ha a munkáspárti belharc folytatódik, tényleg nincs is alternatívája. Amúgy Theresa nem Maggie, a Vaslady, sokkal inkább Angela, vagyis Merkelhez hasonló pragmatikus, de persze konzervatív politikus. Aki azonban első megnyilatkozása szerint igyekszik tanulni a Brexitből, amelyet főleg a lemaradó rétegek és vidékek szavaztak meg: udvariasan megdicsérte ugyan elődjét, de megszabadult a szociálisan érzéketlennek tekintett pénzügyminiszterétől, fogékonynak ígérte magát a szegények és színesek panaszaira. Sőt, mintha visszatolná az óramutatót a Thatcher előtti időkbe, amikor feleleveníti a dolgozói képviseletet a cégek igazgatótanácsában, német példára.
Persze, hol inkább, mint Londonban stílszerű a mondás, hogy a puding próbája, ha megeszik. De azért az EU-t a Brexit-kampányban hitleri tervhez hasonlító Borisz Johnson – európai fővárosokban majdnem kacagva fogadott – külügyminiszteri kinevezésével May bizonyította, hogy ő is fogékony a farce-ra.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
