Hatalmas kő gördült le szerda éjjel az európai politika irányítóinak szívéről, bal- és jobboldalon egyaránt, amikor híre jött Hágából, hogy mégsem a „holland Trump” nyerte a választásokat. A sebtében tett nyilatkozatok kontinentális fellélegzésről árulkodtak, s nem is egy politikus, publicista előlegezi meg a trendfordulót: a Brexit óta ellenállhatatlannak tűnő populista hullám megtört a németalföldi gátakon.
Így a soron következő erőpróbákra, a francia elnöki és német Bundestag-választásra (és közben talán itáliaira is) kevésbé vetül majd Trump komor – és a pánikhangulatban szinte legyőzhetetlennek hitt – árnyéka, mint amennyire e szerdaira. Ez az Európa oszlopainak döntögetését ígérő Sámson ugyan szóhasználatán és Twitter-mániáján túl fura szőkeségével is az amerikait idézte, de neki már nem volt a hajában ereje, s a végére már fenekedő szavai is erőtlenné váltak. Muszlimellenes kirohanásai meg groteszkké az éppenséggel egy muszlim hatalommal bátran dacoló kormányfőjét látva. Kormányalakítási esélyei persze nem voltak Wildersnek, akivel senki sem kívánt koalícióra lépni, s a sokpárti vetélkedő eleve méretre szabta lehetőségeit. Ámde amennyiben valóban az élen végez, vitathatatlanul megrendítette volna Európát. Százalékától és mandátumaitól függetlenül a – Brexit és Trump utáni – harmadik dominó döntőjének kiáltotta volna ki nemcsak a lelkendező populista tábor, de a megrémisztett közélet is. Hiszen a ma már lépten-nyomon vele és Le Pennel egy sorban emlegetett Orbán még szerda délelőtt is további dominódöntéshez vezető „’48-as szeleket” észlelt a Múzeum-kertben. Csütörtök óta azonban mintha másfelől fújnának a szelek. Mert a jelek szerint nemcsak az „elit”, hanem mind több „kisember” is riadtan látta a tavalyi dominódőlések eredményeit. Ugyan mikor izgultak a csatorna túlpartján egy hollandiai szavazás miatt?
Míg most a Brexittől még kába brit lakosság többsége örömmel fogadta, hogy Nix Nexit: Hollandiát nem csábították populistáik a járatlan útra. S még inkább riasztó a washingtoni Fehér Házba bekerült Twitter-bajnok látványa, aki naponta teszi magát nemcsak félelmetessé, hanem nevetségessé is.
S túl kockázatossá éppen azt, ami oda bejuttatta: a kísérletezést „valami újjal”. Sok Trump-voks született a „hátha neki sikerül” érzésből, de ahogy telnek a napok, egyre csökken a csodavárás. A varázslóban bízó fehér amerikai szegények pedig kezdik a bőrükön megtapasztalni szupergazdagokból verbuvált kormányuk döntéseiből, hogy – egy populista klasszikus szerint – nem azt kell nézni, mit mond, hanem mit tesz. S ez a kiábrándulás már hat Európában.
Wildershez mégsem csapódtak a reménykedők, márpedig a populista törzstábor nyugaton nem elegendő kormányzási többséghez. A német szélsőjobb is apadni kezdett, s ott eleve a középjobb és középbal rúghat labdába. A franciáknál Macron előzte Le Pent, akinek persze aligha lenne esélye a második fordulóban. A sorsdöntő esztendő első csatavesztése után alighanem továbbiak várnak a populistákra.
Európa kétségtelenül belevágott a Trumptalanításba, s ebben paradox módon két fő szövetségese az a két politikus, aki – a Fehér Házból és a Kremlből – serkentette, sőt pénzelte is kontinensünk populistáit.
Ők együtt szurkoltak Wilders áttöréséért, s talán ez is észre térített sokakat. Európa az európaiaké, nem Trumpé vagy Putyiné, s nem is imitátoraiké.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!