Ha valaki veszi a fáradtságot és elolvassa a nevezetes Tavares-jelentést, a magyar jogállam leépítésének ezt a páratlanul alapos számbavételét, az nem csodálkozik a kormánypárti politikusok és médiájuk éktelen felháborodásán.
Már önmagában e háborgás is bizonyítja, hogy az Európai Parlament portugál jelentéstevője telibe talált: összeszedte az elmúlt három esztendő minden idevágó elemét, s a temérdek mozaikból összerakta az Orbán-állam – Európa és az uniós alapértékek szemszögéből – riasztó képét. Felszólítva a parlamenti (és nem társadalmi!) kétharmadával politikai husángként hadonászó kormányt, hogy vonuljon vissza, állítsa helyre a lebontott jogállamot, vagyis kössön végre békét azzal a demokratikus Európával, amelyet tábora oly önfeledten – és az ötvenes évek imperializmust szidalmazóira emlékeztető módon – átkoz el immár naponta. Mert a magukat „szellemi honvédőknek” nevező jobboldali civilek amúgy okkal állapítják meg, hogy a Tavares-jelentés „egy jogi köntösbe bújtatott politikai vádirat”. Bár helyesebb lett volna jogállami köntös emlegetni, vagyis éppen azt, amelynek ledobását követően a király meztelen áll Európa előtt.
Hiszen már az európai jobboldalon is mind kevesebben hajlandók kiállni mellette, s néppárti politikusok inkább a megalapozott eljárást szorgalmazzák, tehát a „vádirat” bizonyítását, ami elárulja: aligha tekintik koncepciósnak, miként budapesti kormánykörök kétségbeesetten láttatnák. Tehát, a botcsinálta honvédőkkel ellentétben, egyáltalán nem tartják „korrekt szakmai vitára alkalmatlanak”. Merthogy nagyon is alkalmas éppen arra. Tavares és munkatársai szorgalmasak és alaposak voltak, ettől tűrhetetlen aprólékos összegzésük Orbánék számára. No, meg attól, hogy a tervezet csupán egy, kétségtelenül a legrészletesebb a megsokasodott „vádiratok” sorában, amelyek a hírhedtté vált – és az óva intések ellenére keresztülhajszolt – alkotmánymódosítás óta érkeznek a budapesti címre, Reding biztostól a Velencei Bizottságon és a monitorozást javasló bizottsági többségen át még azoktól is, akiket Martonyi barátként kért fel véleményalkotásra. Senkinek sem tetszik ez a – Fidesz-szóvivői stílusban – „pofátlan” alkotmányozósdi, amely Tavares szerint bizony nem egyeztethető össze az unió cikkelyekbe is foglalt alapértékeivel. A kacérkodás a Horthy-korszakkal tulajdonképpen a vád tanúja is: az orbáni állam beleillett volna a második világháború előtti Európába, de nem abba, amely – e világégés tanulságait levonva – előbb a kontinens nyugati felén létrejött, s immár befogadta keleti felének több államát is.
Aminek köszönhetően ez a most úgy szidalmazott unió a tekintélyuralmi törekvések útjába áll, szerencsénkre. Hiszen Tavares is kiutat kínál: a visszatérést – akár fogcsikorgatva – a három éven át csűrt-csavart, kiforgatott jogállami normákhoz (önleleplező az is, ha a Fidesz-média mások értéksértéseire mutogatva vél mentességet kapni: mióta alibi, hogy más is félrelép?). Az olyan dörgedelmes vezércikkek, mint az „Elég a kioktatásból!” pedig nem eltántorítják az uniós jelentéstevőket, hanem elgondolkodtatják: vajon mikor jutnak el a budapesti hatalomvédők az „El a kezekkel Magyarországtól!” klasszikus (Phenjanban ma is divatos) – és önleleplező – formuláig?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!