Mindent elárul az Orbán-kormány igazi szándékairól, hogy egy szál menekültet sem fogad be. Az uniós tagállamok önkéntes vállalási számainak sorában hazánk nagy nullával szerepel, egyedüliként a 28 közül. S ha a vállalásokat méltató vagy éppen furcsálló luxemburgi külügyminiszter diplomatikus megrovásnak szánta, hogy őt „elgondolkodtatja, milyen képet közvetít magáról Magyarország a külvilág felé”, kormányfőnk éppenséggel ezzel kíván tüntetni. Ő ilyen képet akart, s nem a kontinentális karzatnak játszik. Hiszen vitathatatlan menekültterheinktől még vállalhattunk volna pár százat jelképesen, jóindulatunk jeleként, de hát Orbán (és cinizmusban verhetetlen fülbesúgói) éppen azt akarták jelképesen is értésre adni, hogy mit nekünk európai szolidaritás! Egyet sem! Ugocsa non coronat – ahogyan történelmünk mulatságosan dacoló apró vármegyéje tette.
Ugyane szándékra vallott már a – párizsi merénylet után bevetett – „konzultációs” kérdőív is, amelynek botrányosan idegenellenes, néphergelő kérdései még az európai parlamentben is terítékre kerültek. S ezt a külvilági képet erősítette tudatosan az otromba szövegű plakátkampány is: pokolba az európai stílussal, normákkal! Majd jött a kerítés, amelyről okvetetlenkedő szép lelkek, de akár szakértők is bebizonyíthatják, hogy hatástalan, megkerülhető, viszont rémesen árt az – egykor vasfüggönybontó – ország imázsának, ha egyszer Orbánnak csakis a saját imázsa a fontos: ő a modern népvándorlásnak kinevezett (amúgy persze valóban súlyos kontinentális gondot jelentő) menekülthullámmal szembeni „európai ellenállás” bajnoka. S aki korábban az idegenszívűek kipécézésével kezdte, logikusan jutott el az idegenszínűek kiutálásáig. Ahogyan szintén értelemszerűen (és a történelmi példáknak megfelelően) addig versengett a hithű rasszistákkal, neonácikkal, amíg alig lehet már tőlük megkülönböztetni szólamait és sajna tetteit is.
Pár éve jókat derültünk a felmérésen, miszerint mekkora a (nem is létező) pirézeket elutasítók aránya, de gyanúm szerint Orbánék boldogan ütöttek a homlokukra: ez kell nekik, az ellenséges idegen, akit mumusként használva szoríthatják a sarokba hazai – ellenségnek tekintett – ellenzéküket. Ősi hagyomány, hogy az odahaza bajba került uralkodó háborúba kergeti népét, trónját megerősítendő. Az uralkodói allűrjeit lépten-nyomon eláruló kormányfőnk most a „pirézek” ellenében fújta meg a harsonákat, ezért sem érdekes, ki menekült honnan jön, frontról vagy csak nyomorból: kapóra jött az ősszel-télen vészt jóslóan elveszett pótválasztások láttán. Mai világunkban, ugye, mégsem lehet harci induló, hogy „vigyázz, kutya Szerbia”, ám megteszi a szerb határra húzandó kerítés is, s minél többet szidja az ellenzék, annál hatásosabban szemlélteti a „vezéri helytállást”. S hát nem Orbán az első, aki sikerrel játszott rá az idegenellenes érzelmekre. A mai európai politikusok, ha szeretnek is kibújni a felelősség alól, azért ódzkodnak ettől. A mi hatalmasaink viszont újfent bebizonyítják, hogy ők más kategóriákban gondolkodnak. S velük tényleg csak a szélsőjobb állhatja a versenyt, avagy ők azzal, de ez már hovatovább mindegy.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!