Trump meghökkentő húzásait indokolva akár a XV. Lajos francia királynak tulajdonított cinikus mondást is idézhetné: „utánam az özönvíz”. A klímáról kötött világegyezmény felmondásakor a szó szoros értelmében, de áll ez a többire is. Felrúgva a – Pekinget tudatosan távol tartó – csendes-óceáni kereskedelmi megállapodást, a kínaiakat móresre tanítani ígérő elnök Amerika fegyverét dobta oda – nekik. A Teheránt (persze Phenjan mellett) fő ellenségnek tekintő Trump a Jeruzsálemet Izrael fővárosaként elismerő döntésével az irániaknak tette lehetővé, hogy harciasabb védelmezői lehessenek a palesztin ügynek, mint a mérvadó arab rezsimek, amelyek már mintha lankadtak volna e téren.
De ezután aligha tehetik, nem lévén egy sem annyira szilárd. Nehezen maradhatnak le a haragvás versenyében. Még az is lehet, hogy Trump és tanácsadói túlértékelték a rijádi vagy kairói súgásokat, s arra számítanak: az arabok – ahogy az Izrael alapítása és a hatnapos háború közti két évtizedben – újra „elfelejtkeznek” a palesztinokról. Utóvégre 1967-ig Amman fennhatósága alatt volt a Jordán-folyó nyugati partvidéke, ám ott senki sem akart palesztin államot (Jimmy Carter volt amerikai elnök állította, hogy zárt ajtók mögött egyetlen arab vezető sem akarja igazán).
Jeruzsálem azonban immár a világpolitika leginkább jelképes városává vált, s nincs politika, amely figyelmen kívül hagyhatná a szimbólumokat. Hiszen már a Trumpot e lépésére noszogató támogatói (a „keresztény cionista” evangelista tízmilliók hangadói és az őt meg Netanjahut legbőkezűbben pénzelő Las Vegas-i ortodox zsidó milliárdos, Adelson) is éppen e jelképes volta miatt sürgették az elismerést. S mivel Jeruzsálem három – kompromisszumot jellege folytán nem ismerő – világvallás szent helye, a diplomáciai világ hetven éve forró kásaként kerülgette az „igazságtevést”. De még az Izrael-alapító Ben Gurion is „megfizethető árnak” minősítette a város hovatartozásának nemzetközi nyitva hagyását. Kivált, hogy az izraeli kormányok már az első évben berendezkedtek oda, ott fogadván az elismeréstől ódzkodó külföldi vendégeiket is. Valóban, mint Trump mondta, e de facto helyzet realitás, ámde a de jure döntést mindenki a majdani béketárgyalásokra bízta.
Miként már a brit mandátum Palesztinát felosztó ENSZ-határozat is, amelybe Ben Gurion bölcsen belenyugodott. Ahogyan Trump összes elődje: még az 1995-ben elsöprő többséggel hozott washingtoni kongresszusi törvény alól is mindig kibújva, akár demokrata, akár republikánus ült a Fehér Házban, bár választási kampányában mind szintén fenekedett. Mi több: hat hónapja még maga Trump is kibújt…
Most ki fog derülni, hogy Trump (és Netanjahu) kezében még sincs erős lap, s az elnök megnyugtató szavai a béketárgyalások új esélyéről blöffnek bizonyulnak, mint annyiszor.
Hogy a harmadik palesztin felkelést sietve meghirdető Hamász lapjai ma mennyire erősek, az még bizonytalan, de a két – sok zsidó és tömérdek arab áldozattal járó – előző intifáda nem sok jóval biztat. Ajtót nyitva jeruzsálemi követségnek, Trump talán becsapta a kétállam-megoldás kapuját. Hiszen éppen a jelképes döntések szokták a politikát kényszerpályára lökni.
S Trump ezt most bizonyította: téves számításból hazardírozva, vagy az utána nyomozó ügyész elől megmaradt hívei karjába menekülve, értésre adta, hogy neki nem Amerika (és a muszlim világban veszélybe sodort polgárainak) érdekei fontosak, hanem kizárólag a saját politika hátországa. Csak az védheti meg, ha egyáltalán.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!