Márciusban lesz hetven éve, hogy Churchill elmondta fultoni beszédét, benne a híressé vált mondattal: a Balti-tengertől az Adriáig vasfüggöny ereszkedik le Európára. Kettévágva azt és évtizedekig tartó hidegháborút okozva, persze két világrendszer ideológiai szembenállása okán. A kelet-európaiak mindenesetre elszenvedői voltak e nagyhatalmi konfrontációnak, s kiszabadulva abból, rohantak csatlakozni a földrész szerencsésebb (és gazdagabb) nyugati feléhez. Hogy mostanra – jórészt saját politikusaik oktalansága folytán – ismét fenyegesse őket egy újabb kontinentális szakadás, a korábbinál kétségtelenül finomabb, mondhatni vasalt függöny leereszkedése. A végre-valahára visszanyert nemzeti szuverenitást fetisizáló kormányaik botor módon nem veszik észre, hogy a menekültválság kezelésével jószerivel igazolják azokat a – rohamosan szaporodó – nyugati politikusokat, akik mind többet emlegetik a „kétsebességes” uniót, amivel mintegy megszabadulnának a (szerintük valószínűleg elhamarkodottan befogadott) kellemetlen keletiektől. Bizarr fordulata lehet a balsorsnak, ha az utóbbiak utálkozása a más kontinensekről jövő menekültektől ürügye lehet a velük való, lényegében hasonló kitaszításnak.
Amint a régi viccben, megmagyarázni tudja az ember, de nem érti. Tudjuk, hogy az éppen hatalmon lévők szinte csakis a saját belpolitikai pozícióikra összpontosítanak, s mindet szorongatják a náluk is nacionalistább és radikálisabb erők, amelyeket amúgy maguk hoztak jobb helyzetbe a menekültek démonizálásával. De e kérdés hajdani világokat felidéző, a mai ottani többséget taszító stílusával, s történetesen a kvóták konok elutasításával szinte maguk adtak tápot a tőlük való nyugati utálkozásnak. Lehet, nem is jogtalanul, lamentálni arról, hogy a régi uniós tagállamok tehetősebbek, könnyebben engedhetik meg a nemzeti nagyvonalúságot, ám rövidlátásra vall nem észlelni, hogy nyugati kollégáikra is nehezedik nacionalista, többnyire szélsőséges nyomás, s a keletiekre „erőltetett” (egyébként kifejezetten méltányos) kvótákkal fedeznék le magukat: ez volna az uniós szolidaritás bizonysága. Márpedig szolidaritásra – és akként anyagi támogatásra – inkább mi szoktunk rászorulni. A bután képviselt nemzeti önzés később bumerángként vághat minket főbe.
Ezért ostobaság képtelen teóriákat gyártani a menekülthullám okairól (pláne – gyakran moszkvai ihletésre – annak „okozóiról”), s öncsalás örvendezni azon nyugati véleményeknek, amelyek látszólag visszaigazolják a szűklátókörű nemzeti önzés gyakorlatát. Már csak azért is, mert azok – teszem azt – az Orbánt dicsérgető politikusok és publicisták őt nem bálványnak, hanem a hazai porondjukon forgatható bunkónak tekintik, például a müncheniek a berliniekkel folytatott örökös rivalizálásban (valaki mesélhetne már kormányfőnknek arról, miért nem lett a bajor erős emberekből, Straussból, Stoiberből kancellár). Viszont nem ártana eltűnődni azon, hogy mi járhat az EU valóságos vezetőinek fejében, amikor olyasmiket ejtenek el, mint történetesen éppen egy Orbánról feltett kérdésre felelve a francia elnök: nem kötelező a tagság azoknak, akik nem vállalják az uniós értékeket.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
