Sok amerikai település viseli európai városok nevét, és egyelőre már elkönyvelhetjük, hogy kedden Trump (főleg a nőket magára haragítva) elvesztette a waterlooi csatát. Mármint Wisconsin állam előválasztásán, ahol fő üldözője, Cruz e kis helységben is legyőzte. Hamarosan kiderül, hogy a tetemes különbségű wisconsini kudarc az eddig megállíthatatlannak tűnő milliárdos átvitt értelmű Waterloojává válik-e, tehát mégis elbotlik az elnökjelöltség küszöbén, avagy csak időleges megtorpanás volt és 19-én New York államban, otthonában újfent az élen végez, s akkor még megszerezheti a júliusi clevelandi konvenció első szavazási fordulójának megnyeréséhez szükséges delegátustöbbséget.
Az e lehetőségtől megrémült republikánusok bíznak benne (és sok amerikai publicista már le is fogadja), hogy ez bizony jelképesen is Waterloo volt. S hogy Trump nem arat első fordulós győzelmet, olyan jelöltet állítva a párt zászlóvivőjének, akit a saját tábor jó része is elfogadhatatlannak tart: tízből négy republikánus soha nem szavazna rá, s egyharmadnyit – amint az európaiakat is – egyenesen megrémíti a gondolat, mit művelne ez az ember elnökként.
De kis híján ennyire riasztó az is, ami Trump megállításakor vár a republikánusokra. Mert a legtöbb küldötte most már neki lesz, Cruz csak második lehet, ám javában ügyködik azon, hogy a további szavazási menetekben ő (a pártjának csak hajszállal inkább elfogadható) legyen a „nevető”, és ne – mint sok pártkorifeus reméli – valaki harmadik, akár a versenyből kiszállni csak nem akaró (viszont Clinton ellenében leginkább esélyt mutató) Kasich, netán Ryan házelnök. Márpedig az előválasztási sorozat első és második helyén végzőt, a republikánus voksok háromnegyedét megszerzőket együtt félrelökni politikai öngyilkosság lenne (és a négy éve Romney érdekében hozott pártszabály megszegése, miszerint csak az lehet elnökjelölt, aki legalább nyolcat nyert e sorozaton). A tévékorszak előtt még gyakran előforduló többmenetes konvenció utoljára 1952-ben volt, de akkor (a koreai háború idején) a világháborús főparancsnok Eisenhower tábornokkal a republikánusok szerencsések lettek. Itt már csak rossz és rosszabb lehetőségek közt lehet választani, s menteni a menthetőt, a republikánusok szenátusi és képviselőházi esélyeit, amit a listavezető személye is befolyásol. De nagy kérdés, hogy a Trump mellett makacsul kitartó egyharmad nem csinál-e olyan tévébotrányt, mint 1968-ban a demokraták balszárnya a chicagói konvenció termében, s főleg az utcán.
Nem mintha a mai demokrata balszárny Sanders meglepő sikereitől megittasodva ne okozhatna kínos meglepetést a másik oldalon, kivált a Panama Papírok nyomán, amit ő éppenséggel évekkel ezelőtt megjósolt, s most nyilván ki is használ. Szerdán már kétségbe vonta Clinton elnöki alkalmasságát. Mivel a demokraták előválasztási rendszere arányosan osztja el a küldötteket, Sanders csak akkor hozhatná be Clinton előnyét, ha legalább 60:40 arányban nyerné a hátralévő csatákat, ami valószínűtlen. Ám táborában nő azok száma, akik veresége esetén nem lennének hajlandók Clintont elfogadni, s hát körötte nyüzsögnek azok, akik 2000-ben Nader harmadik párti indulásánál is. Márpedig a Nader által elvitt pár millió voks hozta be Gore ellenében ifjabb Busht a Fehér Házba. Az önsorsrontás nem republikánus monopólium.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
