Merkel legyőzésén ujjonganak Rómában, Madridban, sőt – a kancellárt „tengelytörően” cserben hagyó – Párizsban is, s őt kárhoztatja a csúcscsata elvesztése miatt a német sajtó, ám egykönnyen meglehet, hogy péntek hajnali engedményeivel csupán a brit példát követte: a mondás szerint az angolok minden csatájukat elvesztik, kivéve az utolsót, amivel persze megnyerik a háborút.
De akár egyik elődjét is idézhetné a kancellár asszony: a nyugatnémet–lengyel szerződés aláírása után érvelt úgy Brandt, hogy semmiről nem mondtunk le, amit már ne veszettünk volna el korábban (és cserében megnyílt számára a „keleti politika” sikerszériája). Különben maga Merkel két esztendeje már tett egy hasonló pálfordulást, beletörődve az első uniós mentőcsomagba, hogy attól fogva ő diktálhassa a partnereinek a feltételeket. Akkor is rossz hazai sajtója volt, ám azok a „győztesek” is ki máshoz, hozzá mehettek kérelmezőként. Most pedig olyasmit csikartak ki tőle, létfontosságú bankmentést, amit Merkel józan ésszel amúgy sem tagadhatott meg, s miért ne hagyta volna a kínos helyzetben lévő olasz és spanyol kollégája diadalát, ha ezután szintén ő írhatja az új bankmentési gépezet használati utasítását?!
Márpedig ahhoz nemcsak ragaszkodni fog, hanem muszáj is ezt tennie, hiszen a saját hazai politikai és jogi mechanizmusa ezt meg is követeli. S mivel az euró- és országmentés számláját leginkább a németeknek kell állniuk, e csúcscsata után mind nehezebben lehet a kancellárt sarokba szorítani, hiszen mostantól még inkább hivatkozhat arra, amivel most őt meggyőzték: ahogyan Merkel végül nem kényszeríthette politikai öngyilkosságra az olasz vagy a spanyol kormányfőt, ez rá is áll. Majd ő is hivatkozhat a hátországi ellenállásra, a jogi csatái megnyerhetetlenségére, ha nem engednek – neki. S a német jogrendszer annyi alibit kínál, amennyit csak akar a mostani engedményei visszacsinálására.
Bár jó esetben nem lesz rá szükség, hiszen Merkel „cserében” megkapni látszik azt az uniós bankrendszert, amely már kezd emlékeztetni az amerikai központi bankra. A csúcs utáni hajnalon Van Rompuy EU-elnök lelkesedett, hogy sikerült kitörni egy ördögi körből: a bankmentés immár nem rontja az olasz vagy a spanyol állam adóshelyzetét, feltűnt a fény az euróalagútban. De az onnan kirobogó (kecmergő?) szerelvény azon a sínpáron fog haladni, amelyet a németek fektetnek le. Ezért igazán megérte Merkelnek egy kis zsebpénzt is adni az őt cserbenhagyó új francia elnök növekedésserkentő, amúgy szerény programjához.
A csúcson (a többi eurózónán kívülivel együtt) kibic szerepre kárhoztatott magyar kormányfő viszont most sem volt képes kitörni a maga retorikai ördögi köréből. Orbán persze ezúttal is mindenben felfedezte a saját sikerét, amibe bele sem szólhatott, hiszen bármely kimenetel esetén magát látta volna igazolva (a bankadóról úgy beszél, mintha tényleg ő találta volna ki, s az övé nemcsak nevében hasonlítana a mások más nagyságrendű sarcára). Az meg már kifejezetten szórakoztató, hogy a kormánypárti lap vezércikke rácáfol a címoldalon öndicsérő kormányfőre: történetesen azokat a (nyilván amolyan „félre” jellegű) szavakat idézi tőle, hogy neki fogalma sincs arról, mi történt az eurózóna tanácskozásán. Kivételesen ebben tökéletesen igaza lehet.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!