Már megint egyszer Talleyrandnak lett igaza, akinek híres mondása szerint a bűnt is megtetézheti a hiba. Korunkban rendszerint a vétket takargatni vagy akár csak mentegetni próbáló téves döntés. Nacionalistáink a második Orbán-kormány első hetei óta háborognak azon, hogy a „balliberálisok” hazánk rossz hírét keltik a külvilágban, ám akkora sikert imázsunk rombolásában képtelenek voltak elérni, mint a tényekkel végtelen hosszú heteken át dacoló államfő és az ezt neki lehetővé tevő miniszterelnök.
Pedig az esetek többségében részvéttel tekintenek arra az országra, amelynek valamelyik főméltósága akár köztörvényes, akár súlyos politikai vétket követ el, s katarzist jelent a jogállami törvény előtti egyenlőség érvényesítése. De még egy kapálózó főember – korántsem ritka – látványa sem árt igazán egy országnak, ha a saját politikai tábora nem a személyt védi, hanem a jogegyenlőség elvét. Ha nem próbálják mentegetni a menthetetlent, s főként nem a hatalom berkeiből. Mi azonban ilyesfajta megfogalmazásokkal szembesülhettünk: „A magyar államfő plágiumügyében a realitásérzék elvesztésének az a mértéke a legmegrázóbb… az elnök vagy felülmúlhatatlan vakságban szenvedett, vagy biztos volt saját fontosságában Orbán magyar miniszterelnök végrehajtó segédjeként”. És hogy az utolsó pillanatig „sziklaszilárdan hitte, hogy nem zárja ki egymást a lopás és a legmagasabb állami méltóság. Megerősítette ebben a felfogásában nevelőapja, Orbán Viktor. A személyi ügy ezzel bepillantást enged Magyarország vezető politikai osztályának erkölcsi állapotába”.
Nem akadt olyan beszámoló, kommentár, amely ne találta volna szükségesnek bemutatni az államfői védekezés hátterét, tehát azt, hogy Schmitt az orbáni – Európa-szerte aggódva látott – rendszerépítés készséges kiszolgálója volt: hemzsegtek a világsajtóban az olyan gúnyos meghatározások, hogy „megbízható bélyegzőpárna”, „szófogadó állami közjegyző” meg „ministránsfiú”. S mindenki fontosnak tartotta meghökkenteni olvasóját, nézőjét, hallgatóját azzal a ténnyel, hogy az elnök százával írta alá a sorozatban szült – és az uniós fórumokon megkérdőjelezett – törvényeket, egyet sem találva megfontolandónak, pláne megvétózandónak. Olyan szerepet játszva el, amelynek a demokratikus világban nincsen becsülete, így nem is csodálkozhatott a hajdani tettét minősítő goromba szóhasználaton sem: „pimasz lopás”, „szemtelen csalás”. Utóvégre a külvilág előtt is nyilvánvaló volt az, amihez aligha kellett ott sem egyetemi testület ítélkezése. S ezért váltott ki fokozódó türelmetlenséget az időhúzás, amely egyébként gyorsan hiteltelenítette az esetleges mentségeket is.
Meg azt is, akit – ezt is mindenki megemlítette – a bukott államfő „kitalálójának”, pártjára is ráerőltetőnek és hozzá túl sokáig ragaszkodónak mutattak be. Ezért írhatta egy délnémet lap, hogy „Orbán az őt kedvelő közönség egyes részeiben is veszített erkölcsi hitelességéből”. Az őt nem kedvelőkről már nem is szólva.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
