Ellentétben a híres első világháborús katonadallal, inkább azt mondanám, hogy megállj Magyarország! Történetesen éppen a szerbek esetében, az elmúlt száz esztendőben sajnos többször fordult elő, hogy eleinte azt hittük: mi taníthatjuk móresre őket, aztán mégis a dal próféciája valósult meg: „mert a magyar nem enged, míg egy csepp vére meleg, akármennyit szenved”.

 
Avar János

S bizony végül rendre mi szenvedtünk, méghozzá keservesen. A forróvérűek máris dalolnak megint, a magukat nemzetinek becéző nacio­nalistáink kérlelhetetlenségre buzdítják a kormányt, amelynek egyes tagjai siettek is ultimátumra emlékeztető szavakkal fenyegetni Belgrádot. Ha nem módosítja a – a szerb elnök által már alá is írt – kárpótlási törvényét, azzal uniós tagjelöltségét kockáztatja, mert ahhoz a 27 EU-tag egyetértése szükséges, s Budapest megvétózhatja. Semjén szerint, ha a kárpótlásból kirekesztik a vajdasági magyarokat (valójában azokat, akik Horthy seregében szolgáltak, besorozottként), azzal háborús bűnössé az egész közösséget nyilvánítják, így pedig olyan alapkérdésről van szó, amelyben a kormánynak és a magyarság egészének nincs választása.

Logikus következtetés ez a szerbiai törvény amúgy egyetlen – ám Belgrádban másként értelmezni próbált – mondatából, s jó is lenne elérni annak megváltoztatását, amire a belgrádi – éppenséggel európai és nem balkáni beállítottságú, velünk eddig jóban lévő – kormányban volt is hajlandóság, külügyminiszterünknek ígérték is. Csakhogy külügyi államtitkárunk komor megállapítása szerint (a jövő évi választásokra sandítva) „a jelenlegi szerb kormánykoalíció elment olyan nacionalista irányba, amely idáig nem jellemezte politikai vonalvezetését”. Szerintem nekünk is erre sandítva kellene megőriznünk bölcsességünket, s nem „nacio­nalista irányú” választ adni. Amely irányba, legyenek őszinték a mi kormányköreinkben, bizony Budapesten is hajlandók elmenni. Hogy aztán hovatovább ne maradjon szomszédunk, akivel még nem vesztünk volna össze. S noha igazunk van a kollektív bűnösség elvének elutasításában, talán hallgathatnánk egy semmiképpen sem idegenszívű költőnk szó szerint Arany-igazságára: „minthogy az elmélet, most ezúttal sáros: hadd lám a gyakorlat, merre viszen mármost”. Mindenesetre megint belegázolni a mocsárba oktalanság volna, katonadalos melegvérű indulatok helyett igenis hidegvérrel kellene kezelnünk Belgrádot.

S ellentétben Tiszáékkal, Horthyékkal (akiket különben Teleki hiába intett óva), Orbánéknak fel kellene tenniük azt a kérdést is, vajon hogy kecmergünk ki belőle? Hivatkozhatunk európai elvekre, ha Európa gáncsoskodónak tekint majd (pláne, hogy a szintén érintett németek nem csinálnak belőle elvi kérdést). Lefogadom, hogy a nyugati médiában már vesztesek leszünk, hiszen abban a hajdani megszálló sereg katonáit fogják említeni. S bizony most is ránk üt vissza az Orbán-kormány Európában mind hosszabb bűnlistája, amire – hajtogathatjuk igazunkat – vétófenyegetésünk is felkerül (egy nacionalistaként számon tartott kormányzat nem tudja hitelesen nacionalistának bélyegezni a másikat). Végül, de nem utolsósorban, ha éppen mi gördítünk akadályt Szerbia európai csatlakozásának útjába, azt ők sokáig nem fogják feledni, s legelőbb is a vajdasági magyarokon tudják megtorolni. Szóval: megállj Magyarország, s amint az angolszász szólás tartja, legyen egy „második gondolatod” is.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!