A kalendáriumnak köszönve, október utolsó napjai hétvégére estek, november elseje pedig a hét első napjára. A vendégmunkások nem hétfőn, minden szen tek napján, hanem még pénteken elindultak a nyugat-európai városokból, hogy időben hazaérjenek és ünnepek előtt rendbe tegyék hozzátartozóik nyughelyét a sírkertekben. A temető közelében lévő virágüzlet tömve úgy vásárlóval, mint áruval.
Többen a már előre kiválasztott koszorúért, a megrendelt őszirózsa-, meg a félretetetett krizantémcsokrokért térnek be. Mások a palántálni való árvácskákat válogatják. Némelyik vendégmunkás előleget ad a virágosnak, hogy a továbbiakban is hétvégenként friss csokrot vigyen a hozzátartozók sírjára. Nyárig. Akkor majd újra egyeztetnek. Valamennyi vendégmunkás családot régóta ismerem, azokat a messziről jött hazánkfiait pedig, akiket nem ismerek személyesen, nem nehéz leleplezni, ugyanis a magyar mondatokba következetesen német szavakat szőnek. Persze nem csoda, hiszen évtizedek óta sok olyan idegen kifejezéssel találkoznak, melyeknek nem ismerik a magyar megfelelőjét. Szerencséjükre hiányoznak a közelükből a megszállott nyelvészek, akik megfednék őket. Csak az anyaországba áttelepült honfitársaink csóválják nem tetszően a fejüket a német szófoszlányok hallatán. Őket hallva viszont a helybeli magyarok esnek kétségbe, mert nem értik azokat a kimondott szavakat – főleg betűszavakról van szó –, amelyekkel az áttelepültek dobálóznak. A vendégmunkások rendszerint csak néhány napra jönnek haza. Szemügyre veszik családi házaikat, szomorúan konstatálják, mit fuseráltak el a mesterek, akik lecserélték a tetőt, vagy egy-két helyiséggel bővítették a házat. A németországi vagy az ausztriai munkavállaláson tartózkodók közül még mindig akadnak olyanok, akik az utóbbi időben – gazdasági válság idején – új ház építésébe fogtak. Ilyenkor, halottak napján ellenőrzik, hogyan, milyen fázisban halad az építkezés menete. – Haza szándékoznak jönni? – kérdeztem meglepődve. Értetlenül mértek végig. – Na, ja! Natürlich – válaszolták. Ebben különböznek az anyaországba áttelepültektől, akik, ha eltávoznak, akkor többnyire nem térnek vissza. Valahol érthető, hiszen nehéz hazatérni otthonról az idegenbe. A vendégmunkások másképpen érzékelik ezt a helyzetet. Ők ugyanis idegenből térnek haza. Azonban nem csak ebben van köztük a különbség. A vendégmunkások a helybeli magyarokkal: a szomszédokkal, a rokonokkal beszélgetve megértően bólogatnak. Szerény és nem csak szerény ajándékokkal érkeznek. A gyerekek laptopot kapnak, hogy – mint mondják – ne maradjon le. Amint érzékenyebb kérdésekre terelődik a szó, nem azt kérdezik, hogy KI a magyar, hanem, hogy MI a magyar. Bécsben, Münchenben meg máshol a németekkel, a törökökkel, a szerbekkel együtt élve vetődik fel bennük a kérdés. És ebben szót értenek a maradókkal, akik szintén vegyes környezetben, a szerbekkel élnek együtt. Viszont az anyaországba áttelepültek, lelkesen szónokolnak arról, hogy majdcsak beköszönt a nap, amikor újra jó lesz magyarnak lenni. A helybeliek rezdületlen arccal bólogatnak, nem értik ugyan pontosan miről van szó, de úgy tesznek, mintha értenék, hiszen eddig úgy tudták, hogy odaát a legjobb magyarnak lenni. Ez a szemlátomást nem nagy különbség tárult fel előttem, amikor a temetőben találkozom egyik volt osztálytársam fiával, akinek a története példaértékű. A rokonok telefonáltak, hogy jöjjön haza, mert haldoklik az apja. Munkáltatója hétnapnyi szabadságot engedélyezett. Bécsből megállás nélkül, 4-5 órás az út a sztrádán. Idejében érkezett. Az apja még élt, de beszélgetni már nem sikerült vele, mert – s ezt mély megdöbbenéssel többször is megismételte – valami idegen, teljesen ismeretlen nyelven szólt hozzá. Nem szerbül, nem németül, mert ő szerbül még nem felejtett el, németül pedig szinte anyanyelvi szinten megtanult odakinn. Apja egy teljesen idegen, érthetetlen nyelven beszélt hozzá. – Csak tudnám, hogy miért tette ezt – kérdezte kétségbeesetten. – Ki tudja – válaszoltam tanácstalanul –, lehet, hogy már annyira magányos volt, hogy kitalált magának egy nyelvet, amit saját használatra kreált. – Csakugyan egyedül maradt – töprengett ismerősöm –, ugyanis az utóbbi években az utcabeliek sorra túladtak ingatlanjaikon. Hiába biztattam, hogy néhány év múlva, miután megszedem magam az osztrákoknál, új házat építünk, a régi helyén pedig jól felszerelt, nagy gépjárműszervizt nyitunk. Mert – amint elnézem – egyre több a személyautó, és úgy hírlik, hiánycikk a szakember. Még néhány év és felhagyok ezzel az életmóddal, végleg hazajövök, és akkor sicher, hogy gyakrabban találkozunk. Hetekig foglalkoztatott a gondolat, vajon miféle nyelven beszélhetett a fiához az apa. Franciául? Angolul? Kizárt, hiszen jól ismertem, és biztos voltam benne, hogy az iskolában tanult oroszt is elfelejtette. A magyaron kívül csak szerbül tudott. Ez pedig azt jelenti, hogy csakis magyarul beszélhetett. – Élete utolsó éveiben megzavarodott – jegyezte meg a volt szomszéd, akivel a városi kávéházban találkoztam, ki éppen azon bosszankodott, hogy Szerbiában még a kávé sem olyan minőségű, mint otthon. – Megtagadta az anyanyelvét. Szerintem, biztosan szerbül beszélt, csak a fiú nem meri bevallani. Kellemetlen! – sutyorogta a barátja, aki sebtében fizetett, mert mint mondta, sietniük kell, hosszú az út Pestig. Nem tudni, mennyit kell várakozni a határon. Nem hiszem, hogy hóbortos volt. És – szerintem – nem is tagadta meg az anyanyelvét, szerettem volna mondani, de nem maradt rá időm. Magányos volt ő is, meg a nyelv is, amely elhagyatottságában megszabadult a szigorú nyelvtani szabályok uralmától. Nem tett mást, csupán az új helyzethez idomult, amelyben – egyebek mellett – új nyelv született. Ezen beszélt az elárvult apa. Bár lehet, hogy csak önmagával vitatkozott. Talán egyszer a fia megérti apja mondandóját. Esetleg ha hazatér, hogy megvalósítsa a közös álmokat.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
