Horváth Ádám operaénekest nevezték ki a héten a Magyar Állami Operaház miniszteri biztosává. Az lesz a feladata, hogy átvilágítsa a dalszínház pénzügyeit, gazdálkodását és javaslatokat dolgozzon ki arra, hogyan lehetne az intézményt hatékonyabb szervezeti formában üzemeltetni.
Horváth Ádám olyan miniszteri biztos, aki egészen az utolsó pillanatig egyáltalán nem volt olyan biztos. Korábban ugyanis arról szóltak a hírek, hogy Harangozó Gyula, a bécsi opera balettigazgatója lesz a magyar operaház miniszteri biztosa. Harangozó ebben annyira biztos volt, hogy még be se tette a lábát az operaház épületébe, máris megüzente, hogy ki lesz kirúgva. Közben azonban a Nemzeti Erőforrás Minisztérium egy jól sikerült piruettel hátat fordított a balett-táncosnak és az énekest nevezte ki. Ez a döntés nyilvánvalóan a minisztériumon belüli belső viták eredményeként született meg, amelyek arról szóltak, hogy az énekesek vagy a táncosok értenek-e jobban a pénzügyi átvilágításhoz, a profitoptimalizáláshoz, a kettős könyveléshez, a munka- és üzemracionalizáláshoz. Nyilvánvaló, hogy az énekesek. Valószínűleg hiányos zenei és közgazdasági műveltségem miatt nem tudok róla, hogy Horváth Ádám ezeken a területeken eddig maradandót alkotott volna. Nem hallottam még énekelni sem, arról pedig végképpen nincsenek információim, hogy hogyan világít. A Fidesz kulturális tagozatában végzett politikai tevékenységén túlmenően mindössze annyi szakmai információt találtam róla az interneten, hogy egy diósgyőri fesztiválon nagy sikerrel énekelte a La Mancha lovagja című musicalből a szélmalmokkal harcoló Don Quijote szerepét. A minisztérium valószínűleg ebből gondolta, hogy immár sokadik próbálkozóként ő majd meg tudja oldani az operaház gondjait. Horváth kinevezéséből némelyek azt a következtetést vonták le, ez is jellemző példa arra, hogy a Fidesz minden fontos és kevésbé fontos pozícióba a saját politikai biztosait, komisszár jait ülteti, és nagy ívben tesz rá, hogy ezek az emberek szakmailag is alkalmasak-e vagy sem. Én azért nem fanyalognék előre. Akadhatnak univerzális tehetségek. Ismerek például egy viszonylag közepes közgazdászt, aki viszont tűrhetően énekel. Akkor miért ne lehetne egy közepes énekes tűrhető közgazdász? Azt javaslom, várjuk meg, amíg Horváth Ádám a süllyesztőtől a zsinórpadlásig átvilágítja a teljes vertikumot (vagy stílszerűbben: Verdikumot.) Nem lennék meglepve, ha tömegével esnének ki csontvázak a kelléktár szekrényeiből, ha felmerülne a gyanú, hogy titokban befolyásos izraeli üzletemberek vetettek szemet a Hattyúk tavára, s hogy a kórus fittyet hány a nemzeti egységre, mert még mindig több szólamban énekel. Gondolom, alaposan átrostálják majd a repertoárt, és kiszórják belőle a liberális librettókat. Nem csodálkoznék, ha belekerülne a műsorfüzetbe Prokofjev ritkán játszott operája, a Három narancs szerelmese. Ebből látszana, hogy a szavazófülkékben lejátszódott forradalom új értékeket hozott létre a kultúrpolitikában is. Az utóbbi húsz évben átvilágítók, biztosok, ügyvezetők, főigazgatók, főintendánsok jöttek-mentek az operaház öreg falai között. Kormányok, koncepciók, korifeusok gyorsan változtak. Csak a helyzet maradt változatlan. A Magyar Narancsnak 2005-ben egy társulati tag – név nélkül nyilatkozva – így panaszkodott: „Az épületben elképzelhetetlen mértékű kuszaság uralkodik, sok a feladat nélküli vezető, az egymást átfedő hatáskör. Motiválatlanság, rendezetlen viszonyok, pitiáner személyeskedés, ezer sebből vérző technikai megvalósítás jellemzik a házat. Eközben egyszerre van jelen a pénzhiány, a járandóságok zsarolásízű visszatartása, illetve a fedezet nélküli bérkiáramlás és a külsős cégeknek mondvacsinált okok miatt kifizetett horribilis díjak. Az emberek intrikálnak, az új kezdeményezéseket elutálják, a hangulat szörnyű, aki teheti, az lop, csal és hazudik.” A fantom pedig valahol odafönn a zsinórpadláson egyfolytában röhög a markába.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!