Az pofázhat bele, aki a pénzt adja

Éjjel-nappal játszik vagy próbál, legutóbb az Orlai Produkció Second Life című darabjában, a Hatszín Teátrumban láthatták. Kollégái szerint elképesztően tájékozott, legyen szó színházról, gazdaságról, politikáról vagy akár sportról. Különös ismertetőjele Samu, a fekete labrador, aki mindenhová elkíséri.

– Van egy kép előttem: ájultan fekszik a Hatszín Teátrum előcsarnokában a pamlagon, bal kezében Samu póráza, aki a padlón alszik. Ennyire fáradt a sok melótól, vagy ilyen laza, aki képes elaludni bárhol? 

– Hát, laza, az nem vagyok. Még otthon is nehezen alszom el. Ez a Second Life próbáján lehetett, biztosan finiseltünk, éjjel-nappal bent voltunk a színházban. Nem panaszképpen mondom, de például Németországban minden színházban van rekreációs helyiség, csendszoba, ahol a színész pihenhet.

– Hét előadásban játszik az Orlai Produkciós Irodánál. A Second Life-ban van egy jelenet, amikor kiborul, mert ezt a hajtást már nem lehet elviselni. Tényleg ennyire be vannak fogva? És ha igen, meddig lehet feszíteni a húrt? 

– Ez elég bonyolult kérdés. Ha az embert foglalkoztatják, az jó. Van munka, van pénz. De az is igaz, hogy ennél sokkal többet egyszerűen nem szabad dolgozni. Az a minőség rovására menne. Hála istennek ma már nem kell mindent elvállalnom. Mondjuk, ha nyáron játszom két darabban, akkor nem vállalok be közé még egyet. Viszont ha filmezek, akkor kénytelen vagyok alkalmazkodni, mert a film nem alkalmazkodik senkihez.

– Ezért nem filmezett eddig túl sokat? Mert inkább a színház? 

– Mondhatnám, hogy igen, de nem. Nemigen találtak meg nagyobb szerepekkel. Mondjuk A Jupiter holdjáért (Mundruczó Kornél filmje – a szerk.) jelöltek a legjobb mellékszereplő díjára, de nem is értem, miért. De most úgy tűnik, felfedezett a film: nyáron kettőben is játszom, Gothár Péternél egy nagyobb, Orosz Dénesnél egy kisebb szerepet.

– Tényleg véletlenül lett színész? Tudnivaló, hogy rockzenésznek készült. 

– Olyan nincs, hogy véletlen, de tény, hogy a húgom sokkal tudatosabban készült erre a pályára (Mészáros Sára is színész, jelenleg a kaposvári színházban dolgozik – a szerk.). Én kétszer felvételiztem Pécsre esztétika szakra… 

– Esztéta akart lenni?

– Látott már gimnazistát, aki esztéta akar lenni? Mert én sem. Pécsre jártam középiskolába, szerettem ott diák lenni, és úgy gondoltam, valami jó kis bölcsész szakon tovább lehet sörözni a haverokkal esténként. Aztán, amikor másodszorra sem vettek fel, feljöttem Pestre az Új Színház stúdiójába, akkor már nagyon szerettem volna színész lenni. Persze annyira nem, hogy rendesen felkészüljek a felvételire, sokkal fontosabbnak gondoltam, hogy színpadon lehetek. Aztán ez is megváltozott, és mire huszonnégy lettem, eldöntöttem, hogy komolyan színész akarok lenni. Én voltam a legöregebb az évfolyamon. A zenélést egyébként azóta sem hagytam abba, de már csak egy darab kedvéért gitározom. 

– Egyszer azt mondta, a ’80-as években szeretett volna színész lenni, az a színházi lét volt az ideálja. Ez mit jelent?

– Egyrészt volt egy olyan szabad légkör, amelyben egy csomó dolgot ki lehetett mondani, amit máshol nem. Sajnos nem adatott meg, hogy akkor játsszak, de idősebb kollégáktól tudom, hogy védett hely volt a színpad. A színházak a szabadság, a szókimondás szigetei. Az akkori rendezők megtanulták, hogyan kell Csehovot, Moliere-t, Shakespeare-t rendezni úgy, hogy a darabbal olyasmit mondjanak el, amit másképp nem lehetett. A cenzúrán átment, mert azt mégsem mondhatták, hogy nem engedik Csehovot, de közben az emberek megtanultak ezekkel a darabokkal beszélni arról, amiben éltünk. Nagy divat ma a szólásszabadságot félteni, lehet is benne valami, de ahhoz képest, hogy mi volt a ’70- es, ’80-as években, ez valójában semmi. Ez az egyik, ami miatt sajnálom, hogy nem akkor kezdtem a pályát. A másik az, hogy a színésznek nem kellett sehová se rohangálnia. Élt a társulatban, a társadalom megbecsült tagja volt, a hentes a pult alól neki tette félre a bélszínt karácsony előtt. Nem kellett önmenedzselnie, Facebook-oldalakat csinálnia, mert ha tehetséges volt és népszerű, akkor a tévében is ő volt, hiszen ki más lett volna? Kényelmesebb volt akkor színésznek lenni. Ma nagyon máshogy kell, sokkal önállóban. És évek múlva, amikor mi még mindig itt leszünk, megint egész máshogy kell majd, de még fogalmunk sincs, hogyan. 

– Ez egzisztenciális kérdés? Úgy értem: a pénzről szól vagy a művészetről?

– Hát ez az: az emberek szívesen gondolnak a színészre mint valami emberfeletti lényre, aki estéről estére elvarázsolja őket, miközben ő maga talán nem is ebben a világban él. Sajnos néha a színházi vezetők is így gondolják. „Fizetésemelés? Ne viccelj, te itt Moliere-t meg Csehovot játszol, örülj neki! Majd elmész szinkronizálni meg forgatni, ott kereshetsz pluszpénzt.” Aztán egyrészt nem engednek el, mert kellesz a színháznak, később meg már azt veszed észre, hogy nem is Csehovot meg Moliere-t játszol, hanem mindenféle bulvárdarabot, mert „arra jön be a néző”. Oké, rendben van, játszom, de akkor fizessék meg rendesen!

– Azért én azt látom, hogy aki jó, megél szabadúszóként is, aki meg nem, küzd. De ez mindenhol így van. A baj inkább az, hogy túlképzés van a színészpályán. Minden bokorban nyílik egy tanoda, miközben egy csomó amatőr árasztja el a színpadot is. Ez menynyire alakítja át a színházat? 

– Egyfelől jó, mert a szabadság mindig jó. Mindenki csinálja, amit akar. A baj az, hogy a képzés és a piac nem lett soha összehangolva. De szerintem a mai színháznak mégsem ez a legnagyobb problémája, hanem a finanszírozás. Ez egy kis piac, itt mindenki valamilyen mértékben az államtól függ. Már nincs cenzúra, de még mindig arról beszélünk, hogy X vagy Y társulat azért nem kapott pénzt, mert nem simul bele a rendszerbe. 

– Vagyis mégiscsak van cenzúra. Csak pénzzel játsszák.

– Igen, de nem ez a lényeg. Ezt a helyzetet a szakmának már régen meg kellett volna oldania. Itt 28 éve nem történt meg az a paradigmaváltás, amely a normális működéshez kellene. Mi úgy képzeltük ’90-ben, hogy az állam majd nem szól bele, mit csinálunk, de ugyanúgy lesz SZOT-üdülő nyáron, ugyanúgy garantálják a munkahelyemet, csak nem kell belépni a KISZ-be. És nem lesz ott a párttitkár irodája, de ugyanúgy be tudok vásárolni 50 forintból, garantálják a nyugdíjamat, minden ugyanúgy marad, csak nem pofáznak bele semmibe. Arra nem gondoltunk, hogy ennek az önállóság az ára. Ha az állam pénzt ad, akkor belepofázhat. Természetesen nem úgy, ahogy ezt most teszi, de ha az államtól várod a segítséget, akkor az államtól fogsz függeni mindig. Nem megyek bele a tao-rendszer visszásságaiba, mert maga az elképzelés alapvetően jó: ha ügyes vagy, így is szerezhetsz pénzt. A hangsúly az „is”-en van. Szerintem az államnak a magas művészetet kellene támogatnia. A kísérleti dolgokat, melyekre talán csak tizenkét néző ül be, de egyszer majd hivatkozási alap lesz. Ami eladja magát, menjen ki a piacra. Legyenek állami színészek, ez jelentsen kiváltságot. Az állami színház csináljon kortárs darabokat, hozzon ide világsztárokat, rendezzen drága fesztiválokat, amire másnak nem volna pénze. A többiek meg pályázhassanak tisztességesen, de tartsák el magukat. Persze tudom, ez idealizmus, mert kicsi a piac és nem lehet tízezerért adni a jegyet, de akkor is ez kéne.

– Azt mondta egyszer egy interjúban, hogy azért távozott a Vígből, mert mást gondoltak a színházi nyelvről, a szakmáról, mint ön. Most főleg Orlai Tibor produkcióiban játszik, egy profi gépezetben, amely elsősorban abban érdekelt, hogy nézőbarát darabokat játsszon, lehetőség szerint minél többször és nagyobb publikum előtt. Ez nem sokban különbözik attól, amikor „már nem is Csehovot játszik” az ember, de már nem fizetik meg.

– Tibor fantasztikus színházcsináló, amit létrehozott, önmagáért beszél. És persze, hogy üzletember, még ha színházat csinál is, abban érdekelt, hogy legyen bevétele. De egyrészt itt semmi sem kötelező, mindent előre megbeszélünk. Másrészt olyan előadásokban is játszhatok, mint a már említett Second Life vagy a Parti Nagy Lajos könyvéből készült monodráma, Az étkezés ártalmasságáról. Ezeket valószínűleg nem játszhattam volna el, ha maradok. 

– Ha már Az étkezésről beszélünk. Mennyire „küzd” a testével? A főiskolán, barátai elmondása szerint, filigrán srác volt, most meg – hogy is mondjam – korpulens.

– Néha küzdök. Vannak fellángolásaim: veszek egy futógépet, használom néhányszor, aztán meggyőzöm magam, hogy nincs rá időm, és jól is van ez így. Mondjuk úgy, megbékéltem a testemmel. Sokkal jobban szeretek enni annál, semhogy koplaljak. 

– „A legfontosabb, hogy élvezd” – ahogy a Sportszelet-reklámban mondja?

– Valahogy úgy. Szerencsém van, hogy nem modell vagyok vagy sportoló. Ez a szakma hála Istennek nem csak a szépségről szól. Mi az életet ábrázoljuk. Egy színháznak szüksége van mindenféle típusú emberre: szépre, csúnyára, kövérre, soványra. Néha még rám is.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!