Olvasom, hogy az egri okmányiroda hivatalos kiadványának címlapjára a csehországi Cheb városának főterét ábrázoló fotó került föl. E várost egykori német polgárai – akiknek persze mára írmagjuk sem maradt – Eger néven lakták, így eshetett meg a kínos baki. Mint az okmányiroda vezetője elmondta, a füzetet külsős reklámcéggel készíttették, melynek munkatársai nem Egerben élnek, egyik Egerben sem.
Na most én sem élek semmiféle Egerben, mégis, a Dobó teret tizenéves korom óta, bármelyik házsorát is pillantom meg, fölismerem bármikor. De nem is ez az érdekes, hogy miféle magyar reklámszakember az, és micsoda okmányirodás, aki a mi Eger városunk főterét nem látta soha. Én azon gondolkodtam el, hogy a kiadványt külsősök csinálták.
Külsős. Milyen megszokott szó lett mára ez. Külsős. Nem belsős. Külsős. Olyan valaki, aki nincsen benn. Nincsen a dologhoz köze. Kívülről csinál bele valamit. Mindegy neki, mit, csak megfizessék. Húsz éve mind több a külsős. Magyarország a külsősök országa lett.
Régen nem így volt. Régen az emberek többsége belsős volt.
Amikor én ebbe a szakmába belepottyantam, a nyolcvanas évek legvégén, akkor egy újság – épp úgy, mint száz évvel elébb – egy nagy, méltóságteljes, általában főútvonalon álló épületben székelt. Úgy hívták az ilyet: sajtóház. Ebben a házban volt minden. Itt dolgoztak az újságírók, a szerkesztők, a gépírónők, a korrektorok, de itt volt a hirdetési részleg, a terjesztés, a nyomda és minden egyéb, ami az újságcsináláshoz szükségeltetik. És mindez egy volt, benn volt az újságban, a házban. Mindenki belsős volt, mindenki, aki a házban dolgozott.
És belsős volt a tanár és belsős a bányász, a téesztag, a vasmunkás, a malévos, a tévés, a rádiós, a bolti eladó.
Valamikor régen, réges-régen a gyárigazgató a gyárban is lakott, az iskolaigazgató az iskolában, a vígszínházi színészek mind a Szent István körút környékén fogtak bérleményt, Blaha Lujza meg a Blahán. Hogy minél elébb és minél többet lehessenek benn.
Ma nem így van. Ma mindenki kinn van. Külsőzik. Mindenki és minden külön van, másutt van, kinn van.
Külsős vagyok én is régóta már. Régen volt munkahelyem, voltak kollégáim, akikkel naponta találkoztam, akikkel együtt végeztük dolgunkat, együtt voltunk – minden differencia dacára – odabenn.
Ma külsőzök, akár pályatársaim zöme, én is. Bárhol vagyok, kinn vagyok. Nem tartozom munkahelyhez, műhelyhez, csoportosuláshoz, párthoz, semmi néven nevezhető, létező közösséghez, Vannak privát köreim, vannak embereim, barátaim, van társam, van kocsmám, helyem, utcám, negyedem. De ez mind privát. Magánkör, Magánközösség.
Tudom, hogy biggyesztik az ajkat sokan: visszasírom a Kádár-kor akolmelegjét. Meg, hogy ez így hatékony. Biztos ez? Kiszámolta már valaki?
Mindenesetre az egri okmányirodának újra kellett a prospektust nyomnia. Ha az irodavezető kisétált volna a főtérre és készített volna három képet a fizetéséért, nem lett volna az egész gazdaságosabb? Igaz, egy okmányiroda a köz pénzét költi, szórja. De hát ez így volt a Kádár-korban is. És akkor legalább benn volt az ember valahol.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!