Szép Ernőnek van egy nagy kisregénye. Az a címe: Dali dali dal. A nyelve, a meséje gyönyörű, a cselekménye egyszerű. A kántortanító papa eladja hegedűjét a falu – Hajdúszoboszló, mert Szép Ernő ott gyerekeskedett – cigányprímásának, Kukinak. De olyannyira hiányzik neki a hangszer, hogy elhatározza, visszavásárolja.
![](/files/public/cikkepek/10599/Image/Lead_eXjy_vh29szam_57.jpg)
Szép Ernő igaz meséje ötlött eszembe, amikor megismerkedtem egy nagyszerű cigány festő, Horváth János művészetével és sorsával.
Szép históriája hökkentő sok szálon kötődik Horváth János sorsához és művészetéhez.
Nem csupán a kisebbségi sors, de a szegénység, a munka, a tanítás, a tanulás, és az életet megemelő, magyarázó, érthetővé és – mindeneknek dacára – élhetővé tevő, az egész személyiséget átformáló és összetartó kultúra, művészet, a szívósan kitanult mesterség, a szisztematikus munka ereje – mind-mind közös az író és festőművész sorsában és művében.
Horváth János 1963-ban született a Szikszó melletti Alsóvadászon. Édesapja bányász volt, aki nyolc gyermeket nevelt föl. János tehetségére a szikszói általános iskola pedagógusa, a ma már főiskolai tanár Szentirmai László figyelt fel. Perecesen szakmunkásvégzettséget, Miskolcon érettségit szerzett. Önéletrajzaiban mindig megemlíti kedves, fontos tanárainak: Fekésházi Attila matematika- és Kocsis Mária magyartanárnak nevét. 1982-től villanyszerelőként dolgozott a miskolci Tiszai pályaudvaron. Sorra születtek gyermekei, akik fotóznak, festenek, muzsikálnak ma már valamennyien. Ő 2007-ben a Wesley János Lelkészképző Főiskolán diplomát szerzett. Mindeközben folyamatosan festett, tanult, képezte magát – Zsignár István festőművész és Pethő János grafikusművész útmutatásával.
Számos kiállítása volt már itthon és külhonban is.
Két éve festőművész kollégáival, barátaival és a helyi lakosokkal, mindenekelőtt fiatalokkal, gyerekekkel fest Bódvalenke vályogházaira hatalmas színpompás freskókat, amelyeken csak úgy, mint táblaképein, a cigány folklór, a cigány népmesék alakjai, motívumai, legendái elevenednek meg.
Képeinek többségén egymásba folyó, fonódó arcok, figurák, furcsa cseppszerű alakok vannak csokorba szorítva, abroncsolva mintegy a közös múltat, sorsot, amely bizony ritkán tűnik föl vidámnak.
Szép Ernő regényében, mint valami stafétát, úgy adta át a hangszert a zsidó a cigánynak.
De nem csak a muzsikát adta át a magyar zsidóság a magyar cigányságnak. Hanem most úgy tűnik – minden különbség dacára és nem először és nem is utoljára – a sorsát is megosztja vele: a különböztetés, kirekesztés, gyűlölet, erőszak elszenvedését.
Az ország, magyarság és cigányság előtt más út nincsen, mert nem lehet, mint Horváth János útja: a tanulás, az iskola, a kultúra, a művészet embert átitató erejével kikapaszkodni a szegénység sötét szakadékából, és dacolni mindazzal, ami a szegénységből és tudatlanságból fakad: bűnözés és előítélet, a gyűlölség és erőszak.
A politikai elitnek húsz év nem volt elegendő fölismerni ezt. Úgy látszik, ehhez tragédiának kell bekövetkeznie.
Meglesz.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!