1983 nyarán jártam Erdélyben először.

Aligha vállalkozom a kirándulásra, ha nem adatik rutinos, tapasztalt, őshonos kalauz. Adatott, de így is lidérces volt az út; több órás sorban állás a határon, szenvtelen ám hosszas vegzálás ott, az úton milicisták kellemetlenkedései; folyton szorongott az ember, mit csinált rosszat, rosszul, mikor miért vihetik be, ki, el. Én még külön aggódtam amiatt, hogy barátunk házánál terveztünk megszállni, nyolcan, akkor, amikor magánosnál kvártélyozni szigorún tilos volt.

Kicsit ilyen a helyzet a mai pártállami Magyarországon, csak, persze szenvtelenebb. Mind többen számolnak be róla, hogy adókommandók járják a nyaralóhelyeket, lajtromozzák a házakból ki- és bejövőket, listázzák a kapu előtt vagy a kertben álló kocsikat, bepofátlankodnak a kertbe, a házba, kikérdezik az ott tartózkodókat, ki kihez tartozik, milyen a rokonsági fok a jelenlévők között, ki meddig szándékozik maradni.

Olyanról is hallottam, hogy a különítmény berontott a kertbe, feltépte az ott álló sátor cipzárját és a benn délutáni alvásukat megejtő hat-nyolc éves gyerekeket lerohanta: ki lakik itt, ki tartozik, a házhoz, ki vendég csupán.

Mert a vendég után adót kell fizetni. Ma Magyarországon, ha saját házadba a saját gyermeked unokatestvérét, osztálytársát vagy nagynénikéjét vendégül látod a saját költségedre, a saját fáradtságodra, akkor azért az államnak, pontosabban az önkormányzatnak fizetni kell.

Mint kiviláglott, valami ilyes rendelkezés érvényben volt eddig is, sőt vannak hasonló előírások más országokban is. Csak nemigen tartják be azokat. Ugyanis nem lehet.

Az önkormányzatok persze rákényszerülnek, hogy próbálkozzanak, ebben kiegészítéssel ösztökéli is azokat az állam, hát próbálnak szerezni némi pénzt onnan, ahonnan lehet. Némi pénzt innen is lehet. Csak embertelennek, család- és gyermekellenesnek kell lenni. Mert osztálytársnál nem azok nyaralnak, akik ráuntak már az Adriára és Korfura. Ez a kormány – szokása szerint – megint a szegényebbekre rontott rá.

Arról nem is beszélve, hogy milyen képtelenségek fakadhatnak a következetes végrehajtásból. Magam például nyolc évig egy kis nyaralóhelyen laktam. Egy hölggyel és gyermekeivel, akikhez az égvilágon semminemű vérségi vagy papírozott kapcsolat nem kötött. Csak az a tizenöt év, amit együtt éltünk. Na, most, mivel a ház az én nevemen volt, élettársamnak és az övéinek nyolc éven át le kellett volna perkálnia napi háromszázharminc forint üdülési járulékot, vagy micsodát.

De hát nem is erről van szó. Hanem a lajstromozásról. A rezsim beletapos az intim szférába, számbaveszi és nyilván regisztrálja, ki kicsoda, ki kinek a kicsodája, ki mit keres itt meg ott.

Készülnek az üdülési listák.

Annak idején egyébként Romániában, mikor megékeztünk a barátunk házához, és becsukódott a kapu mögöttünk, senki nem foglalkozott többé velünk. Az öreg Ákos bácsi este kiballagott a kocsmába, beszélgetett az egyetlen románnal a faluban, a rendőrrel, és el volt intézve minden.

Azt mondják, Európában valami ilyes a helyet: van rendelet, de nem foglalkozik avval senki sem; nem végrehajtható ugyanis. A ráció és emberség rendje még úrrá lehet az eszementség és hivatalosság rendjén.

Nálunk ez már nem igen lehető.

Megérdemeljük.

Mi hagytuk, hogy így legyen.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!