Roppant meglep, hogy a mi pedagógiai fenoménunk, a mi Klebelsberg Kunóba oltott Krupszkája asszonyunk, Hoffmann Rózsa mindenre gondolt már, amivel eltörölheti a liberális, európai, polgári, huszonegyedik századi iskolát, vagyis hát azt a keveset, ami ebből az elmúlt évtizedekben mindeneknek dacára kiépült, hogy visszaállítsa a régi, poroszos, tekintélyelvű, iskolaköpenyes, hiszekegyes, szegényalázó, arisztokratikus, hím- és nemzeti soviniszta oktatási rendszert – de a koedukációhoz még hozzá se piszkált.
Hát hol van itt a következetesség?
Már két éve dúl a fülkeforradalom, már sűrű felhőként gomolyognak a magyar égen a turulrajok és még mindig együtt, egy osztályba járnak a lányok és a fiúk. Micsoda erkölcsi fertő, micsoda parttalan, talajtalan, gyökértelen liberalizmus ez?
A koedukáció nem csupán erkölcstelen, de káros is.
Bizony, mai, tar fejemmel már tisztán látom, tudom, mennyi jobban hasznosítható időm, energiám veszett kárba a koedukáció miatt annak idején.
Már kis elsős koromban akadozva sajátítottam el az egyszeregyet is Zsuzsa miatt, aki ott ült mögöttem, folyton mosolygott, de úgy, hogy még a hátammal is éreztem én azt a mosolyt, csak azt éreztem folyton, fütyültem a hajtogatott újságpapírra ácsceruzával rótt nagybetűkre, csuda, hogy úgy-ahogy megtanultam azóta írni.
Felső tagozatban pedig majdnem megbuktam Irén miatt, fél szemmel mindig őt lestem, napi öt-hat órán át, szegényt, mert meghalt fiatalon, de akkor még egészséges volt, és szőke, jaj, én tudom, milyen volt szőkesége, pontosan tudom, alig ügyeltem Szőnyi tanár úr verselemzéseire, csuda, hogy mégis megszerettem az irodalmat némiképp.
És aztán a gimnáziumi évek alatt, hajjajajajjj, ha én azt elmesélném, mi mindenre figyeltem, ügyeltem én Karakas tanár úr kémiaóráin… Nem csuda, hogy meg is buktam nála egyszer, hát ki tudna úgy mindenféle vegyértékekre és vegyjelekre meg reakciókra figyelni, amikor padtársa egy olyan gyönyörű – és persze megközelíthetetlen – lány, mint amilyen a másik Irén volt énmellettem; okos, szép, mosolygós, mély hangú. Most mentőorvos egyébként Baranyában, vajon most hogyan bírja ezt a keresztény tatárdúlást, szegény.
És aztán a többi, persze, Ági, Zsuzsika, majd Erzsébet és az egyetemi évek alatt Juli, Györgyi, Gyöngyi és a többiek, hát nem is tudom, hogyan lett nekem végül diplomám, annyira el voltam foglalva a koedukációból fakadón. Mennyi elvesztegetett energia, idő… Alig merek belegondolni, mire vihettem volna, ha az a sok-sok szép lány a figyelmemet nem vonta volna el éveken, évtizedeken át.
Remélem, a most cseperedő generációkat megóvja már ez a derék rezsim az efféle kísértésektől, eltörli ezt a liberális mételyt is, a koedukációt. És akkor a fiatalok csak és kizárólag tanulmányaikba mélyednek majd el, ahogy az a boldog és magyar békeidőkben, mindenekelőtt a mai fülkeforradalmárok szeme előtt örök példaként ragyogó 1944-es évben is volt, amikor végre szabadon kibontakozhatott az igaz magyar Nationalische Kraftquelle.
Ha nem lenne ízlésem ellen való fideszistával szóba elegyedni, esküszöm, szólnék nekik, gyorsan számolják fel az iskolai koedukációt, hogy a maga pompázatosságában teljesedhessen ki a nemzeti együttműködés rendszere. És hozzátenném, hogy igyekezzenek, mert sok idejük már nem lesz az intézkedésre…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!