Rendezgetem a sárga csekkeket, szortírozok, sorolok, ezt már be kell fizetni, ez még ráér pár napot, ez még egy hónapot is, kalkulálok, spekulálok és közben Lizi néni jut eszembe.
Régen volt, nagyon régen, valamikor a kilencvenes évek derekán.
Lizi néninek akkoriban havonta egy darab sárga csekket hozott a posta. A villanyszámlát. Nem hozott gázszámlát, mert a faluban nem volt gáz, nem fizetett a vízért, mert azt a kútból húzta föl. Volt kerti csapja, de abból csak ivóvizet nyert, naponta egyliternyit, ami nem volt elszámolható tétel. Lizi néni nem fizetett közös költséget sem, mert a saját házában lakott, nem fizetett adót, mert azt nem vetett ki őrá senki semmilyet. Fűtést megoldotta a két évre kivágott almafából és a kukoricacsutkából mindenekelőtt, különben is, csak a konyhai sparheltbe gyújtott be, akármily hideg volt.
Csak a villanyért fizetett, havonta százharminchét forintot. Minden hónapban pontosan, fillérre ennyit: százharminchét forintot. Ennyibe kóstált a fridzsider, ami csak nyáron üzemelt és a televízió, amit délután kapcsolt be egy órára, amikor a sorozatát nézte. Egyéb vívmány, amit áram hajtott volna, nem szolgált Lizi néninél.
Történt aztán, hogy minálunk építkezés támadt, ázott a vályog, alá kellett alapozni utólag, meg akkor egy kis koszorút és kapott az egész, száz méter hosszú sváb ház, egyszóval szét lett verve minden. Így a villany is. A betonkeverőnek viszont forognia kellett. Mi sem természetesebb, hogy a mesterek átmentek a szomszédba Lizi nénihez, ugyan engedje már meg, hogy a betonkeverőt az ő konnektorához csatlakoztathassák pár napig. El is készült az alap, a koszorú is Lizi néni áramának szíves segedelmével.
Akkoriban akadtak még bokrosabb dolgaim, nem tudtam lemenni kedves falumba vagy két hónapon át. Mikor aztán leértem a már nagyjából megreparált házba, első utam – na jó, a második – a szomszédba vezetett, Lizi nénihez. Ott miután kimerítő tájékoztatást kaptam az elmúlt hetek falusi eseményeiről, a mezőgazdasági munkálatok állásáról, a várható időjárásról és végül a házunkkal kapcsolatos munkálatokról, észbe kaptam és fölajánlottam gyorsan, hogy kifizetném a Lizi néni megnövekedett villanyfogyasztásából fakadó többletköltségeket. Mire Lizi néni alig leplezett büszkeséggel mondta:
– Nem kell, édes kis szívem, pár napra kihúztam a hűtőt és nem néztem televíziót és máris behoztam magam, édes kis szívem.
S azzal elém tette az előző nap érkezett és már be is fizetett sárga csekk igazoló szelvényét, amelyen ott volt számmal és betűvel a szokott összeg: pontosan százharminchét forint.
Bólintok most egyet, drága Lizi néni, és szortírozok, sorolok, mérlegelek az elátkozott sárga cetlik felett tovább.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
