Beállok a körúti postán a sorba, kezemben a sárga csillag, pardon, a sárga csekk.
Persze előtte gondosan mérlegelek. Délután négy óra van, ilyenkor már befutnak a környékbéli hivatalok, ügyvédi irodák titkárnői is, akik ötven-száz küldeményt is betolnak néha az üveg mögé, résen kell lenni, kifigyelni, kinek mi és mennyi van kezében, milyen vaskos a pakkja, de még a ruhát, az arcokat is vizslatom; igyekszem civilek, nyugdíjasok mögé sorolni. Így teszek most is, hárman vannak előttem, kettő egy-két csekket szorongat, a harmadik pár levelet csupán. Megnyugodva várok soromra, mikor egy mély férfihang szól mögülem.
– Ide vár?
Kicsit lepődve fordulok meg, hisz hova várnék.
– Ide.
Hivatalnok külsejű, középkorú, jól megtermett úr áll mögöttem. Arcról ismerem is, itt lakhat a környéken, mindig Magyar Nemzetet szorongat kezében, istenem. De most hideg van, hát sapka is van a fején. Nem is akármilyen. Csúcsos, nemezes, ősi magyar harci sipka, amilyenben a besenyők elől szokásunk futamodni. Furcsásan hat itt, az Újlipótváros szegélyén, egy ilyen öltönyös, zakós, halszálkás kabátos csinovnyikon. És akkor elvesztem a fejemet és hibázok. Odaszólok. Be. Sajnos egyre gyakrabban megesik mostanság ez velem, beszólós lettem öreg koromra, nem is szívesen engednek már az enyéim emberek közé. De most elszabadultam éppen, hát mondom, menetből.
– Bocsásson meg, uram. A lovat jól kikötötte odakinn? Mink zsidók a mienket ide szoktuk, a Príma Pék elé.
Szótlanul nézett el fejem felett.
– Remélem, a szőrin üli meg.
Arca meg se rezzent, fegyelmezett a magyar, hiába.
– Csak arra kérném, ha vesszejét belém röpíti majd, akkor hátrafelé nyilazzon. Stílus is van a világon, ugye…
Ekkor rám nézett hideg, kék szemével:
– Megígérem, uram.
– Köszönöm.
– Kérem.
– Viszlát – búcsúztam tőle el, ugyanis sorra kerültem.
– Viszlát.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!