Szomorúan figyelem a Kertész Ákos barátom, kollégám átokkiáltása nyomán kibontakozó purparlét, és sok minden jut eszembe. Mindenekelőtt: az még véletlenül sem, hogy Kertész Ákos ne lenne magyar ember, sőt ne lenne jó magyar ember, jó író ő, magyar író, becsületes, igaz magyar ember.
Azért van itt bökkenő, további is. Mert Kertésznek volt szerkesztője, az amerikás Bartus. Aki az írást, az elírást gondolkodás nélkül lehozta. És aki – mellesleg – fáradhatatlanul ontja átkait – át az Óperencián. Lehetne egy kicsit többet krikettezni már ottan. Vagy idejönni, és velünk együtt viselni a córeszt. A másik baj, hogy Kertész Ákos szemlátomást még mindig nem fogta föl, hogy bajt csinált. Fél szívvel kért bocsánatot. Kurtán-furcsán. Pedig az egész írása bajos.
Gondolom, az is járt Kertész fejében, hogy ő túlozhat, élezhet, sarkíthat nyugodtan. Ő átkozhatja a magyart. Hiszen az ő magyarsága kétségbe nem vonható. Á la Ady. Normális esetben így is lehetne. De Magyarország ma nem normális ország. Magyarország ma ordas eszmékkel, indulatokkal, előítéletekkel fertőzött ország. Itt minden szót meg kell, meg kellene gondolni újra. Nevelni kellene, ismételni, sulykolni – a jót. Mert ma csak az ordas beszéd van sulykolva itt. A Vezért nem fogja már megnevelni senki. De azokat, akiket a Vezér csahosai uszítottak, vadítottak húsz éven át, azokat meg kell szelídíteni egyszer. Mert nincsen más választás. Mert csak egy Magyarország van.
Senki nem születik – genetikusan – nácinak. Azzá nevelődni kell. Ehhez a neveléshez Magyarországon csudásan gazdag és erős infrastruktúra épült ki: tanárok és példaképek, lelkészek és sportvezetők, táborok, irodalom, sajtó, parlamenti párt, félkatonai szervezetek, fegyveres alakulatok. Fáradhatatlanul és akadálytalanul folyik a nevelés a rosszra. De ha a rosszra lehet nevelni, miért ne lehetne a jóra is. Az pedig szó nélkül nem lehető. De az a szó csak szelíd szó lehet.
Hibázott Kertész Ákos, mindazonáltal én kicsit meg is értem őt. Hiszen ismerek mást is, akiben nagy indulatok bírnak fellobogni néha. Tudom, hogy őszinte aggodalom mondatta vele a meg nem gondolt szavakat. Aggodalom, sőt kétségbeesés amiatt, hogy Magyarország rossz állapotban van. És rossz kezekben is. Márpedig abban van. De az ország nem keverendő össze az emberekkel. Akik közül sokan, nagyon sokan szenvednek attól, amitől Kertész Ákos is: a tehetetlenségtől. Hogy nem tudunk változtatni. Hogy nem tudjuk az ország sorsát és a saját sorsunkat jobbra fordítani. Hogy undorodunk a politikai elittől, hogy nem tudhatunk tisztességes pártra voksolni, hogy rosszul élünk és hogy süket hadovával, hazug és aljas szavakkal próbálnak kábítani minket.
Hát hogyne keseredne neki az ember néhanap.
De az írás az más. Az nem kocsmaterasz este tíz után.
És azon is elmélázok az üggyel kapcsolatosan, hogy milyen veszélyes dolog ez az internet, ez a blog. Mert azonnalos. Az ember hörög egyet és már lájkolják is.
Aki indulatos, az ne írjon azonnal, rögvest, és amit ír, azt ne tegye közhírré azon melegében. Az írás magányos foglalatosság. De a publikálás nem az. Abban segíthetnek szerkesztők, kollégák, barátok, barátnők. Ha már olvasószerkesztők nincsenek is, szerkesztők, korrektorok is alig, de kollégát, barátot kis szerencsével még lehet fogni. Hányszor hallottam: „Aludj rá egyet, papa”. Vagy: „Jó-jó ez is. De légy szíves, holnapra küldj egy másikat.” És akkor az ember éktelen haragra gerjed. De aztán csak elalszik egyszer. És reggel fölkel, rendbe szedi magát, beágyaz, megeteti a macskát, sóhajt egy nagyot, és csak odaül a masinához újra.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
