A kormány nem ördögökből áll – mondta Kocsis Zoltán a Süddeutsche Zeitungnak adott interjújában, amely nem ezzel kerül majd be a magyar sajtó-, zene- és politikatörténetbe, hanem azzal, hogy a Nemzeti Filharmonikusok vezetője pontosan megadta a zenekarában szolgáló roma, illetve zsidó származású kollégák számát.

Ez önmagában is hökkentő, de még inkább meglepő, hogy az egykor jó humoráról is ismert zongoraművész nem emlékszik a vonatkozó ősrégi szovjet viccre, miszerint a chicagói és a leningrádi filharmonikusok dirigensei diskurálnak. Az amerikai megjegyzi, úgy hallotta, a Szovjetunióban számottevő az antiszemitizmus. Mire a leningrádi felháborodva: csattan föl: „Hogy mondhat ilyet! Az én zenekaromban csak az első hegedűsök között hét zsidó van, a második hegedűsök között három, a brácsások, de még a rézfúvósok között is van egy-egy, hogy a csellistákról már ne is beszéljünk; összesen harminckettő a zsidó a száztíz fős zenekarban! Hát önöknél milyen az arány, kolléga?” Mire a chicagói megvonja vállát: „Nem tudom.”

Zenész családba is születtem bele, jó néhány embert ismertem és néhányat még ma is ismerek, tisztelek, szeretek a Nemzeti Filharmonikusok tagjai közül.

Akad muzsikus barátom, aki szüleinek, nagyszüleinek vallási hovatartozásáról referált nekem, de senkit nem regisztrálok származása szerint. Egy­szerűen, érdekes a története mindenkinek. (Hogy milyen szomorú ez a mai Magyarország, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az ilyes dolgokat magyarázgatni kell.)

Számos zenész barátom származását illetően nem bírok információval, de ismerek olyat, nem is egyet, akinek az egyik felmenője cigány, másik zsidó származék volt. Az ilyen kollégát vajon hová sorolja Kocsis Zoltán? Ha már sorol. Zsidóhoz? Cigányhoz? Mindkettőhöz? Egyikhez sem? És akinek az anyja „magyar” volt, és csak az apja „zsidó”. Az, milyen zenész? És akinek apja, anyja cigányságba született bele, de ő maga szeretne ettől a tehertől, kereszttől egyszer s mindenkorra szabadulni már. Ezt vajon Kocsis direktor engedi-e?

Azt is nyilatkozta Kocsis: Magyar­országon senki se fél.

Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint hogy a Nemzeti Filharmonikusok közül egy, egy művész sem akad, mert nem is akadhat, aki felállana, és azt mondaná: „No, Zoli, most mész te el a…!”

És bizony, az adja meg a kormánymentő szavak igazi „hitelét”, hogy Kocsis zenekara – miközben más együtteseket, no meg színházakat, mozikat, kulturális műhelyeket, intézetek tucatjait fenyegeti a fideszes kulturkampf – csak kapott háromszázmilliót. Ezt a művész azzal hálálta meg, hogy a kormányt védelmébe vette, nehéz helyzetbe került kollégáiért szót nem emelt, saját zenekarának tagjait pedig megalázta.

Kocsis pályáját tizenhárom éves korom óta követem. Hallottam 1970-ben nevezetes Beethoven G-dúrját, ott örvendeztem a Simon Albert vagyis „Jumi” vezényelte, legendás, éjfélig tartó tombolásba torkolló koncertjein, amelyeken barátaival, testvéreivel, Ránkival, Schiffel adták a fergeteges Bach versenyeket, hallottam őt a Rottenbiller utcai KISZ kultúrközpontban, Kurtággal és apámmal, amint Szabó Ferencet elemzik, elzarándokoltam miatta Szombathelyre, hogy Blum Tamással és Kurtággal csudáljam őt, őt is. A zseniális zongoristát, világpolgárt, magyar értelmiségit, a közösségi embert.

Az árulásnál nincsen szomorúbb dolog.

Ez pedig szomorú história.

Címkék: Raúl, Országos Rádió és Televízió Testület, Országos Rádió és Televízió Testület, politika, nemzeti ünnep

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!