Levelet hozott a posta. Nem szoktam örülni ilyenkor, kizárólag Elművel, Távhővel és más ilyes partnerekkel állok, még pedig meglehetősen egyoldalú és egyhangú levelezésben. Most azonban, mikor a liftbe szállva rápillantottam a borítékra, láttam, hogy a kerületi önkormányzat a feladó.
Még az is megfordult fejemben, hátha valami köszönetnyilvánítást olvashatok majd a borítékban lévő levélben, esetleg valami kis díjat is kapok, valami polgármesterlevelet, újlipótdíjat, kerületi középkeresztet, ilyesmit.
Képzelhető csalódottságom, amikor a borítékot kibontva egy idézés került kezembe, melyet a Hivatal szabálysértési hatósága postázott nevemre. Tanúként invitáltak ismeretlen személy statisztikai adatszolgáltatással kapcsolatos szabálysértése ügyében.
A megjelölt időpontban megjelentem a megjelölt helyen, a Béke téren, a második emeleten, a 227-es szobában. Nem túl barátságos hölgy fogadott, aki leültetett, majd hosszasan meredt monitorára, végül felém fordult: „Gondolom, sejti, miért kellett ide elfáradnia…”
Sejtettem, sőt tudtam, s mondtam is: mert nem voltam, nem vagyok és nem is leszek hajlandó kitölteni a népszámlálási kérdőíveket. Pontosabban addig nem leszek erre hajlandó, amíg ez a mostani kormányzat regnálni fog. Mert – fejtettem ki kérésére indokaimat – ez a kormányzat ellenem fordult. Ellenségként kezel engem, és ma már én is ellenségemként tekintek reá. Ez a kormányzat visszaélt hatalmával, vissza választóinak bizalmával, ez a kormányzat elárulta polgárait, el a nemzetet, erre a kormányzatra én a patkányomat se bíznám, nem hogy az adataimat. Már csak azért sem, mert azokból bőségesen és fölösen rendelkezik is ez a hatalom. Amely a megszerzett adatokkal tudatosan, rendszeresen és szisztematikusan visszaél.
Felidéztem eztán a hölgynek pár köztudomású esetet, pártigazgatói listákat, vagy azt a tíz év előtti ígéretet, miszerint a vallásra vonatkozó kérdéseknek semmiféle konzekvenciája nem lesz – aztán pár hónappal később ezek alapján döntöttek az egyházak állami támogatásáról. De elővezettem ott az irodában néhány saját gyűjtésű történetet is. Például annak a budai anyukának az esetét, aki – még a választások előtt – bement a polgármesteri hivatalba, azzal a kéréssel, hogy gyermekét a lakhelyéhez közelebbi óvodába írathassa át. Készségesen eleget tettek a kívánalomnak, de pár nap múlva csöngött a telefonja, és az óvodából – nem a hivatalból, az óvodából – felhívták a figyelmét arra, hogy még nem adta le kopogtató céduláját, és e hiányosságot célszerű lenne gyorsan pótolnia. Vagy felidéztem annak a jómódú vállalkozónak a történetét, aki felesége követelésére előfizetett a kormánylapra is, mert az asszony tudomására jutott, hogy kerületi pártaktivisták pontos listát vezetnek arról, melyik háztartásba melyik orgánum jár. És soroltam volna még vég nélkül tovább is, de a hölgy bólintott: elég lesz.
Rittyentett valami jegyzőkönyvet, s utamra bocsátott.
Most várom a fejleményeket.
Nyugodt vagyok. Gondolom, a hivatalosságok azt hiszik, jól megbüntetnek majd. Én tudom, hogy tévednek. Nem lesz rá idejük.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
