Nekem a Balaton nem volt meg gyerekként, sem ifjúként… Kolozsváron nőttem fel, kimaradt Siófok meg az Aranypart, a hekk meg az NDK-s lányok. Cseh Tamás – na ő megvolt: ó, a Balaton, régi nyarakon. Meg a sztereotípiák, hogy milyennek kellene lennie, mi az élmény kulturális lenyomata, milyennek képzeljük a Balatont.
Aztán úgy adódott, hogy elkezdtünk járni egy barátunkhoz Kékkútra… strandolás Révfülöpön… bulizás Szent György-hegyen, Tapolca mellett. Az egykori bányászváros egyszer csak átlényegült az északi part fővárosává. Piac, békebeli hentes, pisztrángos, főutca – a bor városa, mint Bordeaux, anélkül, hogy a borvidék névadója lenne – mert az a Badacsony, ugyebár.Néztem Szemesről, a túlpartról a furcsa alakú hegyet hétévesen, amikor először jártam erre. Majd eljutottam ide három évtizeddel később, ismét, hogy megtanuljam, ez is csak egy a tanúhegyek közül.
Ma már a Csobánc sem csupán földrajzi név. És Tapolca sem bányászváros.
A Balaton most már az enyém is. Ott a présház a Szent György-hegyen, a lángosos a szigligeti standon, a látványcsoda, ami előbukkan, ha kerülünk Óbudavár felé a 8-as útról. Köveskál vörös kövei, Ildikó piaca Káptalantóti mellett, Gyula lovardája a Csobánc alatt, a trécselés a Horváth pince névadójával, miközben hányaveti pillantást vetünk a válla felett a tó felé. A szomszédok, Tomka, Brigi, Iván és Ricsi, akik mind jövevények, és akikben közös a táj szépsége iránt érzett alázat – és nem számít, hogy az egyik nagykövet, a másik ügyvéd, amaz műkritikus, a negyedik meg a tapolcai lakótelepről a szépségbe menekülő iparos.
Mert nekem a Balaton nem a tó, hanem ami körülötte van. A helyek. A szőlők. És az emberek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!