Belgrádi kaland

O. Péter egy osztrák alapítvány ösztöndíjának köszönve Bécsben fejezte be a zeneakadémiát, a szakmabeliek egyöntetű véleménye szerint szép karrier előtt állt. Mindenki megrökönyödésére azonban tanulmányai befejeztével összecsomagolt és hazatért a Vajdaságba. Elkö szö néskor azzal magyarázta döntését, hogy gyengélkedő szüleiről kell gondoskodnia. Szűkös anyagi körülmények között, a helyi televízió zenei szerkesztőjeként tengette életét, emiatt a rossznyelvek azt terjesztették róla, hogy csak ideiglenesen tartózkodik itthon. Meg mertek volna esküdni, hogy a szülők halála után szedni fogja a sátorfáját. Elillan, mintha itt sem lett volna. Azzal igazolták állításukat, hogy a jól értesültek tudni vélik, miszerint az egyik kisebbségi párt jó állásígérettel csábítgatta, azzal a feltétellel, hogy írja alá a tagsági belépőt, amit ő könyörtelenül visszautasított. Mi mást jelenthetne ez a hálátlan magatartás, mint hogy esze ágában sincs a szülőföldön gyökeret engedni – bizonygatták a mindentudók. K. Mihály sorsa is hasonlóképpen alakult. A budapesti ELTE földrajz szakán diplomázott, majd azon ritka kivételek egyikeként, akik visszautasítják az egyetemi asszisztensi munkahelyet, dolga végeztével nyomban visszatért. Szülővárosában még kevésbé értették, hiszen K. Mihály nagycsalád sarjaként még gyengélkedő, magányos szüleire sem hivatkozhatott. Mert ha nem kíván Bécsben maradni, annak az is lehet az oka, hogy nem érzi jól magát az osztrák sógorok között; azonban arra semmiféle indokolt magyarázat sem található, hogy valaki határon túli magyarként csak úgy visszatérjen a szomszédos Magyarországról. Emiatt kissé hóbortos embernek tartották, amin nem változtatott az sem, hogy lelkiismeretes, jó tanár volt, aki diákjai körében nagy tiszteletnek örvendett. A szülők méltányolták, hogy a tanár úr még apró ajándékokat sem volt hajlandó elfogadni, ami kellemes meglepetésként hatott a körükben, ám ezt is különcségével magyarázták. Rendben, ha nem fogad el kenőpénzt – elvhű ember! Azonban teljesen érthetetlen, minthogy a meglepetés születésnapi tortát is visszautasította. Akárcsak K. Mihály, O. Péter sem iratkozott be a kisebbségi pártba, holott, ennek köszönve, rövid időn belül, akár iskolaigazgató is lehetett volna. Ilyesmire is csak egy hajdebóc, bogaras ember képes. Ritkán, véletlenszerűen találkoztak, azonban kétségtelen, hogy becsülték egymást, mert az állomáson szemmel láthatóan megörültek egymásnak. Bár volt sok szabad hely, egymás mellé ültek, hogy jól kibeszélgessék magukat. Mindketten érezték, hogy okkal rokonszenveznek egymással, hiszen egyikük is, másikuk is feltételezte, hogy ugyanazzal a céllal utaznak Belgrádba. Aznap volt ugyanis a nagy kockázatokkal járó belgrádi melegfelvonulás. Nagy volt a rizikó, mert a szélsőjobb szervezetek akadályozták a rendezvény megtartását, előző nap is a pópák segédletével kontra mitinget szerveztek, sétáltak le-föl még annak árán is, hogy megütköznek a rendőrséggel. A másfél órányi út alatt nagy egyetértésben társalogtak egymással, minek után, mi sem lett volna természetesebb, minthogy ebből a közös belgrádi kalandból egy életre szóló barátság szövődik. Az autóbusz éppen Szerémségen robogott, amikor K. Mihály hazatérésének okait feszegette, amiről egyébként nem szívesen beszélt. Elmondta, hogy egyetemistaként Budapesten sok vajdaságival találkozott, akik azzal dicsekedtek, hogy szívügyük a magyar kisebbség sorsa. Magyarságukkal kérkedtek, amikor viszont vissza kellett volna térniük szülőföldjükre, megfeledkeztek a szóvirágokról, és csak saját érdekeiket nézték. Csakhamar megelégelte a sok képmutatást, megcsömörlött mindentől, szedte a sátorfáját és hazatért. Nem bánta meg, mert úgy érzi: így tartalmasabb az élete. O. Péter helyeslően bólogatott és ő is bevallotta, hogy ha Ausztriában marad, legfeljebb a grazi opera zenekarába szerződtették volna, ami kezdetnek nem rossz, ám egy pillanatra sem bánkódik elhatározásán. A nagy egyetértés azonban közvetlenül Belgrád előtt hirtelen megbomlott. K. Mihály arra intette barátját, hogy Belgrádban lehetőleg maradjanak egymás mellett, mert óriási a veszély, a rendőrség jobban védi a melegeket, mint Budapesten. Egyetemista korában épp elégszer volt alkalma megtapasztalni, amikor ott volt az ellentüntetők között. Bizony a szerb rendőr nem finomkodik úgy, mint a magyar. Bizonyára Bécsben is kesztyűs kézzel bánnak a rendőrök az ellenszegülőkkel. O. Péter megdöbbenten nézett barátjára. Ha jól értem, te a szerb neonácik pártján állsz, kérdezte. K. Mihály ugyanolyan megdöbbenéssel nézett vissza. És te? Te talán a melegekhez igyekszel? Megrekedt bennük a szó. Köszönés nélkül, néma fejbólintással váltak el. Mindenki ment a maga útján. Belgrád központja csatatérre emlékeztetett, utcai közelharcok folytak – részletezte az ismert eseményeket néhány nappal később K. Mihály egy baráti társaságban. A rendőrség nem kímélte az elégedetlenkedőket, könnygázbombákkal oszlatta a tömeget – folytatta. Mi pedig kövekkel vettük célba a védőpajzzsal felszerelkezett rohamrendőröket meg vasrudakkal rontottunk rájuk. Gyűlölöm őket. Míg a buzikat meg a leszbikusokat védelmezik, addig minket, magyarokat soha sem pártfogoltak. Közben Péter jutott az eszembe. A puffanás hangjából ítélve biztos voltam benne, hogy a kődarab rendőrt talál el, de nem bántam volna, ha Péternek is kijut belőle. Nem tudni, hogy O. Péter tartott-e élménybeszámolót a belgrádi kiruccanásról. Valószínűleg nem. Azonban nyilván nem hagyja békén a kérdés: miszerint mit keres egy kisebbségi magyar a szerb neonácik között.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!