Berlusconi, az atyai jóbarát, majd Putyin: kiváló példaképek mindketten

Számon tartanak
Fábri Ferenc, Budapest
Mi jut az ember eszébe a józsefvárosi térfigyelő rendszerről? „Beírtak engem mindenféle Könyvbe / és minden módon számon tartanak” – írja Kosztolányi. Vagy József Attila: „Számon tarthatják, / mit telefonoztam / s mikor, miért, kinek. / Aktákba írják, miről álmodoztam / s azt is, ki érti meg. / És nem sejthetem, mikor lesz elég ok / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg.”
Költőink korában, a huszadik század első felében még messze nem léteztek azok az orwelli technikák, amelyek manapság. A legjobb állam is visszaél olykor a lehetőségeivel és szembemegy az emberi jogokkal (lásd az amerikai lehallgatási botrányt!). Mit várhatunk akkor egy illib „demokráciától”?
Az adatbázisok összekapcsolásának lehetősége a magánember életének minden oldalát egyszerre teheti láthatóvá, őt pedig kiszolgáltatottá a Nagy Testvér előtt. Persze nem a térfigyeléssel van baj, hiszen ez a bűnmegelőzés és felderítés fontos eszköze lehet, hanem a jogi szabályozással, illetve annak hiányával. Nem tudjuk, ki, mikor, hogyan, milyen felhatalmazás alapján és milyen ellenőrzés mellett élhet ezzel vagy hasonló eszközökkel. A társadalom biztonsága fontos, de az egyén szabadsága nem kevésbé. A Nemzeti Együttműködés Rendszere pedig eleve gyanús minden téren, ahol az állam érdekei a polgárokéval ütköznek.
Folytassuk József Attilával: „Óh, én nem így képzeltem el a rendet. / Lelkem nem ily honos. / Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, / aki alattomos. / Sem népet, amely retteg, hogyha választ, / szemét lesütve fontol sanda választ…” Ma is írhatta volna. A költő így fejezi be: „Szívünk, míg vágyat érlel, / nem kartotékadat. / Jöjj el, szabadság! / Te szülj nekem rendet”.
Hiába, megátalkodott libsi volt ő is.

Üres szavak
Hommonai Kálmán, Budapest
Megnéztem én is az Üllői úti új stadion átadását. Mint rengetegen ebben az országban, örülök minden szépnek, és remélem, hogy a létesítménynek nemcsak a megnyitása volt szép, hanem a továbbiakban a sport fejlesztését fogja szolgálni pártpolitika nélkül.
Figyelmesen hallgattam miniszterelnökünk szavait az ünnepségen. Orbán Viktor a rá jellemző stílusban elmondta: „Négy évvel azután, hogy ez az ország a csőd szélén tántorgott, most átadjuk ezt a stadiont. Képesek voltunk rá, csak azért, mert a munkából élő magyarok talpon maradtak.” Nem tudom, mi köze van a talpon maradásnak a munkából élőkhöz, de a „hősmagyarok miniszterelnöke” (copyright Kubatov Gábor) tovább ment, és beszélt a „nagyra becsült fradistákról”, köszönetet mondott nekik, akik „a kommunista érában nagyon sokat szenvedtek”.
Nem emlékszem az elmúlt 50 évben, amióta kijárok a Fradi-stadionba, hogy ki az a fradisták közül, aki annyira megszenvedte a kommunista érát. Az én emlékezetemben, a ’60-as években a Fradi csillagai között volt Karába, Varga, Albert Flórián, Rákosi, Fenyvesi és sokan mások. A világhírű Albert Flórián 1974. március 14-én itt játszotta utolsó mérkőzését. És minden mérkőzés telt ház előtt zajlott. Abban az időben az igazi sportolók nem azzal voltak elfoglalva, hogy kommunizmus vagy más valami van az udvaron. Igazi hazafiak voltak, örömet szereztek honfitársaiknak, hírnevet hazájuknak, Magyarországnak, és nem várták el, hogy a regnáló hősmagyarok miniszterelnöke beszédeket tartson.

A családpolitika szellemisége
Marjani Judit, Budapest
Olvastam Harrach Péter KDNP-s frakcióvezető nyilatkozatát arról, hogy a mai kormány családpolitikája összhangban van a Népesedési Kerekasztal által már kidolgozott új nyugdíjszámítási javaslattal, ezért már szeptemberben támogatást nyerhet a tervezet. Azt is hallottam, hogy Botos Katalin 73 éves professzor asszony és férje olyan pontgyűjtő rendszert alakítottak ki, ami teljes biztonsággal(?!) visszahatna a demográfiai problémákra. A rendszer legfőbb eleme – szerintük –, hogy élethosszig tartó teljesítményt vesz figyelembe úgy, hogy a gyerekek száma és képzettsége is fontos. Nem mindegy, hány évig nevelik a szülők a gyereküket, mert ez „sok pénzbe kerül”. Megtudtam, hogy akinek nincs gyermeke, nem számíthat semmi jóra. Az elképzelés már ebben az évben életbe lép azok részére, akik ma 35 évesek. Folytatódik a „titkos” politika: mint mindenről az elmúlt négy évben, a „zemberek” az utolsó pillanatban tudják meg az igazat. Megint az a politika, hogy egy csak a papíron létező, családszerető párt mondja meg nekünk, hogy mi az a gyermeknevelés, a család, az értékek.
Kedves idős tudósok, pártfunkcionáriusok, ma már nyugdíjasok és családtagjaik!
Legyenek szívesek megengedni, hogy a ma 35-40 éves emberek döntsék el maguk, mit szeretnének 30-35 év múlva. Ne a pártok mondják meg nekik, hogy milyen borzalom, ha egy hölgynek nem sikerült gyermeket szülnie. Szerintem e témában nagyobb bohózatot elképzelni sem lehet.
Elég volt az ukázokból az átkosban!

Mikor lesz béke?
Csernus Károly, Göd
Az orosz–ukrán konfliktus kapcsán ki kellene mondani végre a nyilvánvaló igazságot:
Putyin terjeszkedni akar (fog is), és a Krím után szemet vetett Ukrajna keleti részére is második lépésként. Lehet mondani a varázsszavakat: szakadárok, szeparatisták, oroszbarát fegyveresek stb. A lényeg szerintem, hogy a konfliktus addig nem szűnik meg a térségben, ameddig Ukrajna keleti, oroszok lakta részét nem nyilvánítják autonóm területnek, majd nem sokkal ezután „népszavazás” eredményeként
Oroszországhoz nem csatolják, hiszen ez esetben Putyin már nem tehet semmit a „népakarattal szemben”. Kedves vezetőnk atyai jó barátja (ő mondta) anno Berlusconi volt, most Putyin lett. Kiváló példaképek mind a ketten.
Remélhetőleg a cár atyuska is a mi Viktorunkkal együtt egyszer majd úgy végzi, mint az olasz „szépfiú”, de addig még sok víz lefolyik az európai folyókon.
Esetleg felkészül Románia–Magyarország Erdély státusáról megvívni. Megjegyzem, nekünk könnyű lehet, ha ilyesmiken gondolkodna a kedves vezető, a mi országunk körben határos korábbi önmagával, lehet majd „válogatni”, melyik irányban akarunk növekedni mi is, mint régi-új nagy barátunk manapság.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!