Egy beszéd hallgatósága vagy azért gyűlik össze, hogy élvezetben részesüljön, vagy azért, hogy tanácsot kapjon, az ókori bölcsek legalábbis így tartották. Az idei politikai szezont megalapozó nagy ívű megszólalásokban élvezetet már csak a leginkább elkötelezett hívek, a rajongók találtak.
Orbán Viktor évadnyitója több részből állt. Egyik részét fura mód nem is a kormányfő, hanem Lázár János mondta el Berlinben: a frakcióvezető demokratikus elkötelezettségét és a megegyezés fontosságát hangsúlyozta és önkritikusan szólt a kormány nemzetközi teljesítményéről. A miniszterelnök aztán megtartotta szokásos évértékelő beszédét a Millenárison, majd másnap zárt ülésen szólt a kormánypárti frakciókhoz. Ezek a beszédek együttesen rajzolják meg a kormány politikai törekvéseit.
Tavaly még az elrugaszkodás évének tűnt 2012, idén ellenben hiányzott a perspektíva – talán az ellenséggel való hadakozás emésztette fel az energiákat, talán más tanácsadókra is hallgat a miniszterelnök, nemcsak az ő jobb- kezére. Tény, hogy az évértékelő beszéd tónusát nem a korábban meghirdetett, az összefogás és az újjáépítés évei után bekövetkező emelkedés, hanem a kármentés és a szűkebb bázison való konszolidálás ígérete váltotta fel. A szabadságharc eljövendő sikere bizonyára sokakat lelkesít, de azért az szembetűnő, hogy munkahelyteremtésnek, gazdasági fellendülésnek még távoli ígérete sem hangzott el, ahogyan az egyes ágazatok rendbetételéről sem esett szó. Akár realistának is mondhatnánk a helyzet és a kilátások ábrázolását, ha a beszéd nem döccenne vissza minduntalan a szabadságharc eposzi terjedelmének, a helytállás hősiességének, majd a végén a magyar jellem mélységeinek ábrázolásába.
A konszolidációs retorika új jelentést kap azon a ponton, ahol a középosztály megszerzett pozícióinak megőrzéséről esik szó. Orbán először beszélt arról, hogy a szavazótábor egy részéről le kell mondani, és ezt a hírek szerint megismételte az egri frakcióülésen is. Bár politikájában eddig is az átlag feletti jövedelemmel rendelkezőknek kedvezett, egyértelműen a 2008-as népszavazás után most először mondta fel a középosztály szövetségét a veszélyeztetettekkel és a leszakadókkal, azaz a szegényekkel. A „szelíd hajthatatlanság”, amivel a leszakadókat vissza kívánja terelni a (köz)munka világába, az eddigi tapasztalatok szerint inkább a szóösszetétel második tagja fog dominálni. A hajthatatlanság, amivel a Fidesz leginkább a büntető jellegű szociálpolitikát részesíti előnyben.
Nekik majd akkor lesz jobb, ha a többieknek (a keresőknek) is jobban megy. Világos üzenet ez, mint ahogyan az is, hogy rájuk, az elszegényedés peremén egyensúlyozókra és a leszakadókra immáron nincs szüksége a nemzeti együttműködés rendszerének. Elég lesz a középosztály a választások megnyeréséhez, szükségtelen – és az ellenzék mai állapotában fölösleges – egy ennél szélesebb politikai keret fenntartása.
Az alsó jövedelmi kategóriákba tartozó rétegek választási részvétele bizonytalan, szavazói magatartása változékony. Az ellenzék jelen állapotából kiindulva alacsony részvételre lehet számítani a következő választáson. Ha így nézzük, Orbán számítása saját hatalmi szempontjai alapján akár a kívánt végeredményt is hozhatja. A politikai cinizmust, hogy a miniszterelnök gazdasági válsághelyzetben deklarálja a rászorulókkal való szolidaritás felmondását, nem menti a tény, hogy választásmatematikailag akár még igaza is lehet.
Az évértékelő, miközben egyértelműen a megmaradt tábornak üzent, nem adott világos tanácsot nekik arra, miképpen őrizhető meg a szabadságharc lángja az IMF rabigájának keretei között. Orbán ugyanakkor a tőle megszokott rutinnal pontosan fogalmazta meg a probléma lényegét úgy, ahogyan az hívei számára látszik: a piacok, az EU és bármiféle külső kényszer egyszerűen nem létező entitások, ami létezik, az MI, a haza felvirágoztatásán munkálkodó kormány, illetve ŐK, a szánalmas belső ellenség. Beszédének majdnem a felét az ellenségnek (az előző kormánynak) szentelte. Aztán a hírek szerint a Fidesz egri frakcióülésén még nagyobb és veszélyesebb ellenséget vázolt fel, a globális baloldal egyszerre három lábon álló puccsista erőit. A képviselőknek tartott motivációs beszéd ellenségképzése azonban nem pusztán arra volt hivatott, hogy a MI identitását erősítse, hanem arra is, hogy megfélemlítsen: még a CNN-t is sikerült leleplezni, erősek vagyunk hát, leszámolunk ellenségeinkkel, nehogy valaki azt gondolja, hogy érdemes volna kiállni a sorból vagy akárcsak áskálódni.
A szezonnyitó beszédek szokatlan nyíltsággal mutatták meg Orbán Viktor politikai stratégiáját. Próbáld megőrizni a törzsszavazókat, tedd nyilvánvalóvá számukra, hogy politikád őket fogja előnyben részesíteni és erősítsd meg őket abban, hogy morálisan a jó oldalon állnak. Próbáld meg elfoglalni a politikai közepet ellenfeleid megbélyegzésével – az egyiket (Jobbik) azzal, hogy képtelenek, a tőled balra állót pedig azzal, hogy nem méltók a megegyezésre. És ha az új rend „konszolidációja” sikeres lesz, a végén azt is elmondhatod, hogy tied a kormányzás képessége.
Mindaddig, míg a többi politikai erő nem tudja megszólítani a Fidesz táborából lemorzsolódókat, addig nehéz kétségbevonni egy szavazói bázist erősítő – és mindenki másról lemondó – stratégia észszerűségét. Az új rend konszolidálása, a kiszámíthatóbb kormányzás viszont azzal kecsegtet, hogy megakadályozza a kormányváltó hangulat kialakulását, amely a választásokat arra az egyetlen kérdésre redukálná: Orbánnak mennie kell.
Ha így történik, abban a többség számára végképp nem lesz semmi élvezet.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
