Mert vissza csak annak adhatunk, akitől kaptunk. A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét a Csillaggal kitüntetésemet én az 1989-ben kikiáltott III. Magyar Köztársaságtól kaptam. Ezt a megnevezést és szellemiséget megszüntette a 2012-ben létrehozott egypárti Alaptörvény. Így annak az államformának, amelytől kaptam, még akkor sem tudnám visszaadni, ha lenne rá okom, és jó szívvel meg tudnám tenni. Ezen feltételek egyike sem áll fenn.
2004. augusztus 20-án Mádl Ferenc köztársasági elnök úrtól vettem át a kitüntetést, akire addigi munkásságáért tisztelettel nézhettem fel. Amit nem mondhatok el arról a pártkatonáról, akihez most vissza kéne juttatnom.
Semmi esetre sem adnám vissza a kitüntetést azért, mert egy olyan diktatórikus kormány, amelynek a legtöbb döntésével nem értek egyet, és meghozataluk módját a demokratikus alapelvek megcsúfolásának tartom, odaítélt valakinek egy horthysta szagú Lovagkeresztet. És tette ezt azután, hogy megszüntette a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét.
Semmi esetre sem adnám fel a „Köztársasági” nevet viselő kitüntetésemet azért, mert egy új állami lovagrendet odaadományoztak egy olyan újságírónak, akinek tudomásom szerint, helyesebben tudatosan, soha egyetlen sorát sem olvastam el. Vannak ugyan barátaim, akik időnként linkeket küldenek azzal, hogy láttam-e ezt a borzalmas hazugságot vagy azt a gyűlöletszító írást – mocskos zsidózást –, de soha nem kattintok rájuk, mert nem mérgezem velük mentális higiéniámat, féltve őrzött derűlátásomat, optimizmusomat.
Bár nagyon fontosnak tartom a jótékonysági szervezetek támogatását, még ilyen cél érdekében sem bocsátottam árverésre a kitüntetésemet, mert azok, akik nemcsak a mostani rendszertől, hanem a Köztársaságtól kapott kitüntetésüket is elárvereztetik, mindezek eszmei értékét is devalválhatják.
Eddig egyetlenegyszer viseltem Köztársasági Középkeresztem gallérra tűzhető kicsinyke változatát, akkor, amikor 2009-ben a köztársaság emléknapján beszédet mondhattam a Parlament felsőházi termének magas pulpitusáról. Jelenleg nincs miért viselnem sem a kitűzött, sem a nyakszalagon függő, nagyméretű változatát, mégis féltve őrzöm őket, mert hiszek abban, hogy „Lesz még Magyar Köztársaság”: újbóli kikiáltása alkalmából remélem majd büszkén viselni.
Ennek ellenére nem szólaltam volna meg, ha nem alakul ki vihar akörül, hogy a Pozsonyi Piknik szervezői nem vállalták a Klubrádió jótékony kitüntetés-árverezését. Nem megyek bele abba a vitába, hogy ezt helyesen tették-e, azt azonban helytelennek vélem, ahogy a Klubrádió ezt a döntést nagydobra verte.
A Pozsonyi Piknik újlipótvárosi rendezvénye ugyanis hét éven át a békés együttlét szigete volt. Áthatotta a testvériesség légköre. Gondolom, ennek volt köszönhető, hogy a dedikálások közben olyanokkal is beszélgethettem, akik az enyémtől eltérő nézeteket képviseltek. Márpedig mi más értelme volna kimenni az agorára, ha nem az, hogy találkozzunk másként gondolkozókkal, és megpróbáljuk csökkenteni a köztünk lévő árok áthidalhatatlanságának érzetét. Mert a velünk azonosan gondolkodókkal az otthonunkban is találkozhatunk.
Természetesen megtörtént, amitől tartottam: másnap egy betelefonáló a Megbeszéljük című műsorban elmondta, hogy a szervezők és a Klubrádió konfliktusa miatt nem jött el a Piknikre. Hogy hányan nem jöttek el miatta, nem tudhatjuk.
Az azonban biztos: ha már sokan érzik úgy, hogy mit sem tehetnek a kormány megosztó politikája és propagandája ellen, jobban kéne vigyáznunk arra, hogy legalább mi ne tegyünk olyasmit, ami megoszthatja az oldalunkat. Örülök, hogy megszűnt a Piknik szervezőinek nyilvános szidalmazása, és a Wesley János Lelkészképző Főiskola felajánlotta termét, hogy ott tartsák meg hétfőn fél ötkor az árverést. Én úgy tervezem, hogy ott leszek, és ha már nincs szívem visszaadni a kitüntetésemet, licitálok néhány Köztársasági Érdemrendre, hogy hozzájárulhassak eladási áruk felveréséhez legalább valamennyire a megalázó szint fölé – és úgyszintén a földönfutóvá tett családok gyermekeinek támogatásához.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!