Ott bukkant elő Magyarország majd minden aktuális gondja, az Akácfa utcában, a BKV székháza előtt. Annak az anyának a sorsában, aki éhségsztrájkolt egyet pénteken elkeseredésében. Ott van az igazságában, és ott van abban a nagy össznépi hazugságban is, aminek foglya lett ő is.
Csínján kell persze bánni a szavakkal, mert ítélkezni felette nincs joga senkinek. Megírta a BKV vezérigazgatójának, hogy egyedül neveli két gyerekét, a fizetése csökkent, a terhei nőttek, és azt már nem tudja kigazdálkodni, hogy a gyerekeitől – miként minden BKV-dolgozó hozzátartozójától – elveszik az ingyenbérletet. Nem emiatt telt be a pohár, de ettől csordult túl.
Az ingyenbérlettől, amit egy olyan vállalattól kapott, amely per pillanat a teljes összeomlás, a totális anyagi csőd szélére jutott. Így lett mára komoly kérdés az is, mire jó az ingyenbérlet, indul-e busz, villamos, vagy troli, amire fel lehet vele szállni.
De talán messzebb vezet, nemcsak az elkeseredett anya, de mindenki más életébe is, ha azt is végre megkérdezné valaki: létezik-e bármi, ami ingyenes?
Mert a szónak – úgy, ahogyan azt mi használni szoktuk – értelme nem maradt. Még az elkeseredett anya számára sem. Igaz persze, ő annak tudatában lett BKV-s, hogy a családjának nem kell bérletre költeni, jogos hát, hogy fosztogatásként éli meg annak elvételét. De mégis, a bérlet árát neki is a fizetéséből vonták le, ennyivel is kevesebbe került a cégének. Attól még a családja utazása pénzébe került a BKV-nak, a költségeket, az elmaradt bevételeket és a tetemes veszteséget a cég rendre az állami meg a fővárosi kasszából kérte vissza. Fizettek is onnan évről évre súlyos tízmilliárdokat, néhány éve már, mintha a húsukat tépnék, olyan arccal. De végül csak megjött a pénz mindig, mert olyan nem lehet, hogy leáll a közlekedés.
Micsoda politikai ára lenne annak, ugyebár. Így aztán az ingyenbérletért is fizetni kellett a közös kasszából. Azoknak is, akik soha busszal nem utaznak, Budapestre se jönnek tán. A közösségi közlekedés évente úgy 35 ezer forintjába kerül minden magyarnak, csecsemőtől az aggastyánig, függetlenül attól, utazik-e vonaton, ül-e Volánra, vagy BKV-ra. Mifelénk – nem tévedés – úgy 7 millióan jogosultak valamilyen kedvezményre a vasúton. Van annyi vasútvonalunk, mint az átlagnak Európában, ám mégis csak a települések egyharmada sorolható a vasúti kapcsolattal rendelkezők közé. Sín az van elég, igaz, azok egyharmadán ma már csak cammogni tud a vonat. Költeni kellene tehát a közlekedésre – úgy lenne tán igazságos –, annak elsősorban, aki használja. Ám a sok kivétel miatt a terhek mindenki másra is hárulnak, a költségek nem a jegyárba, hanem az adóba vannak bekalkulálva. De hát abba még annyi mindennek kell beleférni, hogy van, amire nem jut. Vannak olyan szerzett jogok, amiből ma már engedni muszáj.
Ezt kellene velünk megbeszélni. Higgadt, okos érvelő szavakkal annak, akinek dolga. A kormánynak elsősorban. Nem könnyű, tudom, az okkal elkeseredett anyával megvitatni mindezt, és sok, túl sok elkeseredett ember értetlenkedik mostanság. Csakhogy ez a kormány elveszítette az esélyét arra, hogy ezt velünk megértesse. Mert nyolc évig azt mondták ellenzékben, hogy fenn kell tartani mindent, ami ingyenes, vagy legalább annak látszik. Nyolc évig hajtogatták, hogy többet kell költeni mindenre és annak ellenkezőjére is, miközben beszedni csakis kevesebbet szabad. Ütöttek-vertek mindent és mindenkit, aki mégoly halkan is, mégoly dadogva, de igyekezett elmondani, hogy ez nem jön így ki sehogyse. Annyit mondták, hogy elhitte nekik ezt a hazugságot az ország többsége. Ha van jóvátehetetlen kára annak a bizonyos „elmúltnyolcévnek”, hát ez az. Most, hogy övék a döntés joga és felelőssége, nekik se jön ki, persze, mert van olyan egyenlet, aminek eredménye, akárhogy osztják-szorozzák, mégsem kétharmad.
Ha már elveszítették az esélyt a higgadt meggyőzésre, aligha marad más útjuk, mint erőből lenyomni mindent. Tán igazuk is van, ha azt nézzük, kevéssé fogékony az amúgy érdeksérelmet okozó érvekre az, aki látja, hogy a kedvezményezettek és kivételezettek köre csak vele csökken, másokkal viszont gyarapszik. Napról napra. A gazdasági holdudvarral, a körön belüliekkel, „közeliekkel”, a barátokkal, a rokonokkal, egyáltalán: azokkal, akik most magukkal kivételeznek.
Az asszony aztán pénteken befejezte az éhségsztrájkot, mert elfogadta a neki kínált ajánlatot: az egyik gyerek megtarthatja az ingyenbérletet, a másik nem. Helyzet kezelve, dolgozó hazaküldve. Magyarország majd minden aktuális gondja meg ott maradt, az Akácfa utcában.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
