A magyar politikai elit az utóbbi időben olyan úton indult el, amely egyrészt azzal járhat, hogy egyes politikusok nem a bársonyszék, hanem a büntetés-végrehajtás felé veszik az irányt, másrészt olyan morális sebeket ejtenek az egyébként is bizalmatlanságba süppedt közélet felületén, amely politikai rendszerünk legitimációs válságát soha nem látott mélységbe tolja.
A hazai politikai osztály nem csak egy „sima”, évtizedek óta vele élő bizalmi válság „szokásos” okait erősíti, hanem mint oly sokszor, úgy most is elfelejti, hogy nem Magyarország és nem a Kossuth tér a világ közepe.
A világ különböző pontjain ugyanis sorra buknak meg politikusok kisebb-nagyobb leleplezett politikai, magánéleti botrányok, napvilágra került jegyzőkönyvek, hangfelvételek vagy fotók, ártatlannak gondolt közösségi médiába tett kommentek miatt. A magyar politikusokat azonban úgy gondolják: ők megúszhatják.
E téren végzetes önhittségben és szelektív emlékezetben gazdag év volt a tavalyi is. Csak a legnagyobb furcsaságokat és felejtéseket vegyük alapul: előbukkant a semmiből egy Horváth András nevű adóellenőr, akik bizonyítékok sokaságát tartalmazó zöld mappát lebegtetve hosszasan szónokolt az adóhatóság évtizedes szemlehunyásairól, amelynek kormányokon átívelő gyakorlata a nagy pártok „jóváhagyásával” történt. Bármennyire is akarta a Fidesz (és kezdetben az MSZP is), hogy Horváth András nevét minél kevesebben ismerjék meg, ez nem ment: az internet kontrollja nem olyan egyszerű, mint egy vizsgálóbizottság megalakulásának szabotálása.
Horváth András előtt a bajai megismételt választás mindent elmondott arra nézve, milyen hangulat lesz a kampányban az önmegtartóztatásban legendásan elmaradott hazai politikusnak köszönhetően. A kormányzó pártok törvénytelen módon „segítettek” választókat ahhoz, hogy a lehető legjobb döntést hozzák az időközi választás alkalmával, az ellenzék vezető pártja pedig az úgynevezett „bajai videó” hálójába keveredett bele úgy, hogy pár nap után e tárgyban tett egyetlen megszólalását sem lehetett komolyan venni.
A 2013-as év sem múlt el leleplezett diplomaügy nélkül, ezúttal a zöldhatóság vezetőjéről derült ki, hogy diplomája kevesebb, mint egy hajtogatott papírcsákó. Amikor már szorult a hurok, a környezetügyért felelős államtitkár ahelyett, hogy kerülte volna a nyilvános szereplést, még csavart egyet: ő viszont látta.
Bőven adott hát példát a tavalyi év arra, miként hiszi még mindig a magyar politikus azt, hogy „nem derül ki”, meg hogy „úgyis elfelejtették”. A bújócska véget ért. A hálózati társadalom korában, amikor is minden akár észrevétlenül is rögzítésre kerülhet, pillanatok kellenek csak a lelepleződéshez. Ma egy okostelefon már nem csak kommunikációs, hanem kampányeszköz is, a negatív kampány legfontosabb eszköze. Minden beszélgetés vagy találkozás rögzíthető: ami egyik nap egy ártatlan csevejnek tűnt két politikus között, az egy másik helyzetbe illesztve egy büntetőfeljelentés alapját képezheti.
A világháló memóriája könyörtelen: minden mondat, minden nyilatkozat visszakereshető, a politikus fejére olvasható. Az, hogy a politikus az adott kérdésre hétfőn jól válaszolt, azt immáron nem az dönti el, hogy kedden megdicsérik- e, hanem hogy évek múlva nem bukik-e abba bele, hogy mit is mondott azon a hétfőn. Villámgyorsan bukhatnak meg politikusok, és a botrányokkal terhes nyilvánosságban másnap már el is felejtődik, ki volt az illető.
Az hogy a technológiai fejlődés olyan szintet ért el, hogy mindenki megfigyelhető, minden ellenőrizhető, mindenki lebuktatható, olyan kihívás elé állítja a politikust, amelyre egy jó és egy rossz választ adhat. Az egyik, hogy például nem próbálja meg betömni a párt- és kampányfinanszírozás fekete lyukait, nem kockáztatja azt, hogy az oknyomozó újságíró lebuktassa. Egyáltalán, nem gondolja, hogy pont ő lesz az, aki megúszhatja. A jó út tehát a szabálykövetés, a bizonyosság, hogy mindenki lebukhat.
A rossz út, ha még mindig azt gondolja egy politikus: „engem soha”. Erről az alapállásról választópolgárok és az ügyészségek értekeznek majd úgyis. A rosszabbnál is rosszabb azonban az, amely felé a magyar politikai osztály most elindult: sejtésekből faragott vádak, lebuktató videók, majd azzal történő zsarolás; állampolgárok pénzjutalmazása a másik oldal besározásáért.
Mindenki gyanús, mindenki sáros, egyik se jobb, mint a másik – ismerős fordulatok ezek annak, aki buszon hallgatja választópolgárok politikai elemzéseit. Ezek a megállapítások a kampányban még gyakoribbak lesznek. Az ellenzék és kormánypárt 2014-ig már nem tud visszafordulni. Két túlfűtött tábor, két fundamentalista győzni akarás. 2014 az utóbbi 24 év leghangosabb, legdurvább és a „leggyanúsabb” kampányát hozza el. Nehéz lesz beazonosítani, ki a jó és a rossz szereplő. Ha azon a vasárnap ezt nem tudják az állampolgárok eldönteni, úgy a politika a Titanicra szállította fel az országot. A jéghegy a közéleti morál súlyos válsága lesz. Olyan roncsolás a már cérnavékony bizalmi hálóban, hogy a helyreállítás évei beláthatatlan időn belül jönnek csak el. Talán még megérjük.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
