Nekem nincs saját ’56-om.
Koromból adódóan nem lehettem Eörsi István cellatársa, nem lehettem Wittner Máriával közösen felkelő csoport tagja, nem ülhettem társas magányban Bibóval az üres Országházban, nem alakíthattam munkástanácsot és nem is én lehettem Nagyecseden az a tüntető, aki „büdös kommunisták, fel kell a zsidókat akasztani” kiáltással vonult. Ahány emlékezet, annyi 1956 létezik. Annyi büszkeségre, szégyenre, vagy bocsánatkérésre okot adó esemény. Annyi emberi tett.
Mindezek tükrében nem csak kíváncsisággal, hanem egyben politikai oldalakon átívelő konszenzus és emlékezeti rítusok kialakíthatóságának reményében vártam 2006 őszét, az ötvenedik évfordulót. Nyilván naiv volt e várakozás: akkor már a Combino villamosok kényelmét is máshogy látta egy jobb- és egy baloldali szavazó, és persze 1956 megítélése, üzenete is mást jelentett egy antikommunista Fidesz-szavazónak, mint egy a Kádár-rendszerben felnövő, annak szociális előnyeit „élvező” MSZP-szimpatizáns számára – nem beszélve az egykori állampárti funkcionáriusok és a Párt által üldözöttek eltérő emlékezetéről. Ebben a megosztottságba még az sem okozott zavart, hogy korábban az antikommunizmusban az SZDSZ-szel osztozó Fidesz integrálta a Kádárrendszer egyes „embereit”, legyen szó korábbi moszkvai nagykövetről, vagy a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkáráról. A Fidesz antikommunista erkölcsi tőkéje éppúgy felőrlődött, mint az SZDSZ-é – a liberális antikommunizmus ezzel éppúgy feladta magát, mint a jobboldali –, de míg a liberális pártot ez mélyen érintette, addig a Fidesz politikailag sikeresnek bizonyult a múlttal és saját múltjával kötött elvtelen alkuban.
Ahogyan bal- és jobboldal az ígérgetések terén kampányról kampányra versenyt fut, úgy ’56 tekintetében is párhuzamosan szaladnak egymás mellett a versengő emlékezetek. Mindezzel természetesen nem azt állítom, hogy létezik „az” emlékezet, azaz egy olyan ’56-kép, amelyet mindenki konszenzussal elfogad, amely felett nincs vita. Az emlékezetpolitikai viták nem így működnek: a múltfeldolgozás keserves, hosszú és nemegyszer csak minimális megegyezést eredményező „aktusok” sorozata. Az viszont egészen páratlan, hogy a „mi történt ’56-ban?” kérdésére adott válaszokban egy politikai osztály ennyire ne értsen egyet, ennyire ne legyen nyitott a másik emlékezetére.
Az ötvenéves évfordulónak megágyazott 2006. szeptember 17., azaz az őszödi beszéd kiszivárgásának napja. Ez volt az a pont, ahonnan minden szoboravatás, minden beszéd, minden köztéri történelemóra felesleges volt abban a tekintetben, hogy ez az ünnep majd ténylegesen ünnep lesz. Megtelt az ország feszültséggel. Az új szélsőjobboldal nem azon az őszön született meg, hanem csak akkor vált láthatóvá. A teljes szociológiai- politológiai kutató világ elemezgetett bambán, amikor röpült a tégla a rendőr felé, holott elég lett volna korábban néhány szociográfiát olvasni, esetleg szubkultúrát követni ahhoz, hogy tudják: lent a „mélyben” egy verbális és virtuális polgárháború folyik, amely hamarosan a felszínen folytatódik.
Nem lemondóan írom, de ez volt az utolsó ősz, amikor még érdekeltek az 1956-os megemlékezések. Holott korábban egyik kedvenc időtöltésem volt, hogy jártam a megemlékezéseket (politikai oldaltól függetlenül), hallgattam, mi és hogyan hangzik el. Ma már nem teszem, és nem azért, mert az ’56-os konszenzus hiányzik, hanem mert unom. Az utóbbi években ugyanis elég kevés olyan kezdeményezést láttam a múltra vonatkozólag, amely alkalmas lett volna a politikai szemlélet és szókincs megújítására. Ilyen kísérlet volt a DK szembenézése a Kádár-rendszerrel és a kádárizmussal, a civilek és az LMP következetes követelései az ügynökügyek rendezésére. Viszont a „nagy” pártok múltfeldolgozási „történetei” kimerülnek a hangos hallgatásban (MSZP), az Alaptörvény átmeneti rendelkezéseibe szövegezett politikai kriminalizálásban (Fidesz), a politikusi beszédek pedig egy Nagy Imre/Bibó/ Márai-idézetben, egy „’56-ban a szabadságért küzdöttek a demokraták, pont azért, amiért ma mi” és hasonló mondatokban. Rosszabb esetben ötpercnyi komcsizásban.
Nem különösebben villanyoz fel az sem, hogy ezen az októberi napon lesznek más típusú megemlékezések is. A Szabad sajtó útja megint megtelik emberekkel, régi-új szereplők, sokak által várt beszéd, majd az azokat követő újabb több hónapos bizonytalanság. Itt sem emlékezni gyűlnek majd össze.
Az én ’56-om ünnep, nem tiltakozás. Az én ’56-om, emlékezés, nem pedig politikai demonstráció. Ilyen ’56-ra még várnunk kell. Attól tartok, sokat. Nekem idén sincs ’56-om.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!