Vannak dolgok, amelyek kitartóan tartják magukat a magyar közéletben, ilyen például a panasz- és fanyalgáskultúra.
Ez a csütörtökön megköttetett demokrata ellenzéki megállapodást sem kerülte el. Hónapokon át hallgatták az MSZP és az Együtt 2014-PM politikusai, ahogyan a nyomukban járnak véleményvezérek, más pártok politikusai, szavazópolgárok és műsorokba betelefonálók, hogy mikor fognak már össze. Most pedig, amikor egy konfliktusokkal és feszültségekkel terhes időszak után megszületett a megegyezés, már jöttek is a panaszok: miért csak koordináltan, miért csak a közös egyéni jelöltekben állapodtak meg, miért indulnak külön listán? Lehetett volna szorosabb is az együttműködés, de mivel a politikát nem íróasztalnál, nem laboratóriumban művelik, nem lehet azon csodálkozni, hogy koordinált indulás lett a vége. De elégedetlennek sem kellene lenni. A két egymással szemben robogó autó (MSZP, Együtt 2014-PM) vezetői feladták ugyanis azt a „játékot”, hogy vajon ki rántja el először a kormányt. Leállították a motorokat, és egymás mellé ültek.
A koordinált indulás előnye a bizonytalanok megszólításából ered. Ha mindegyik párt megfelelő hatásfokon és szervezettséggel lesz képes támogatni az adott egyéni választókerületben jelöltet állító párt jelöltjét, úgy eredményes is lehet az együttműködésnek ez a formája. A bizonytalanoknak lehetőségük van úgy szavazni a kormányváltásra, hogy közben nem kell szavazniuk arra a pártra, amelyet egyébként elutasítanak, aki miatt akár otthon is maradnának. Ha a demokrata ellenzék képes lesz magát ahhoz tartani, hogy „egy választókerület, egy jelölt” (az LMP-t leszámítva), akkor szavazatmaximalizálási szempontból racionális döntésnek bizonyulhat a koordinált indulás. Természetesen nem vagyunk naivak, tudjuk, hogy a politikának a konszenzusra törekvés éppúgy része, mint a konfliktusok kiéleződése, azaz a listák versenyezni is fognak. Előre bocsáthatja az elemző, hogy lesznek olyan pillanatok, amelyek során a választópolgár nem fogja érteni, hogy Orbán Viktorral is, vagy csak egymással versenyeznek a felek. Ha viszont ezek a pillanatok száma túlontúl magas, akkor két pad között a földre eshet az ellenzék.
Míg a Fidesz–KDNP rendelkezni fog miniszterelnök- jelölttel, addig az összefogott ellenzék nem. Egyrészt így a Fidesz-szóvivők reménytelen színvonalú lövöldözős játékai most már nem csak Bajnait veszik célba, hanem minden baloldali politikust, aki arra jár, de ez az ellenzéknek sem könnyíti meg a kommunikációt. Panaszkultúrára szocializálódottaknak most nehéz elhinni, hogy lehetséges így kampányolni, hiszen valóban kuriózum lesz ez a magyar politikatörténet szempontjából.
A demokrata ellenzék előtt a következő feladatok állnak, ha eredményes kíván lenni: minimális konfliktus egymással, magáról pedig több pozitív, saját identitást tükröző kommunikáció. Politikai munkamegosztás, azaz az egyes szakpolitikai témák „felosztása”, legalábbis a másik tartalmi megszólalására való tekintettel lévő alternatívaállítás. Ez utóbbi egyszerűbben: az nem fog menni, hogy egy MSZP-s javaslatra egy Együtt 2014-PM-s politikus azt mondja: populista, vállalhatatlan. (Ehhez az is kell persze, hogy ne is legyen se populista, se vállalhatatlan javaslat). Az egyes ellenzéki pártok többet beszéljenek arról, miért érdemes rájuk szavazni, ahelyett, hogy miért nem érdemes a másikra szavazni. Az egyéni választókerületben pedig nincsen olyan, hogy „enyém-tiéd”.
Ha mindezek teljesülnek, úgy 2014-ben a most nyafogók csak annyit fognak mondani: „Bocs, nektek volt igazatok.”
A szerző politikai elemző, az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) igazgatója
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!