Egy vitaműsorban hétről hétre hallhatjuk a Fidesz Idők – alapítási és leánykori nevén Magyar Idők – főszerkesztőjétől, hogy erre az ellenzékre még egy kocsmát sem lehetne bízni. Súlyos ismerethiányról tesz tanúbizonyságot az, aki szerint a magyar vendéglátásban és italkultúrában – leginkább utóbbi következményeiben – könnyebb talpon maradni és közlekedni, mint egy minisztériumot vezetni. Abban a politikai szisztémában, amelyben Semjén Zsolt miniszterelnök- helyettes lehet, ott egy országot vezetni eleve nem egy szuperhős képességeket igénylő feladat.
Mindezeken túl bármennyire is furcsán hangzik, de az ellenzék a négy évvel ezelőtti állapotához képest jobban áll. Nem jobban érzi magát, hanem jobban áll. Például az érintettek belátták, hogy nem feltétlenül egy összpárti összefogás hozhat kizárólag kormányváltást, hanem akár külön listás, de koordinált megegyezéses felállás is. A választóknak ugyanis nem csak kormányváltó preferenciái vannak, hanem a politikai véleményük és értékrendjük olyannyira differenciált, hogy arra tekintet nélkül nem mindegyike szavazna például az MSZP-re, amelynek elutasítottsága hétévnyi Fidesz–KDNP-kormányzás után is aggasztóan magas. Hasonló szempont Gyurcsány személye is, miatta talán szintén nem a hatékony szavazatmaximalizálás módja egy újabb teljes összefogás. Az, hogy ő pedig ne vállaljon szerepet pártjában (és annak kampányában), nem egy politikai „három kívánság”, hanem a politika autonómiájának és „természeti törvényeinek” teljes figyelmen kívül hagyása, egyszóval: elgondolhatatlan. Kár is időt pazarolni a képzelődésre.
A fenti pozitívummal egy probléma persze már akad, mégpedig, hogy mai tudásunk szerint sem az LMP, sem a Momentum nem kíván még csak koordinálni sem az egyéni választókerületekben. Ezzel egyértelműen ront(hat)ják az ellenzék kormányváltó esélyét, és a külső körülmények (még) rosszabbra fordulása esetén akár kétharmadhoz is segíthetik azokat, akiket leváltani szeretnénk.
Nyilván a listák száma minél kevesebb, annál egyszerűbb a választók dolga, éppen ezért volt fontolandó Juhász Péter „új pólus” ötlete. Arról az mondható el, hogy vélhetően nem lesz. Önmagában ettől még a kormányváltás lehetséges, bár az esélye talán csökkenhet abban az esetben, ha a biztos szavazókat tekintve öt százalék alatti pártok közül nem lesz egy olyan domináns, amelyek között az átfedésben lévő szavazók priorizálni tudnának. Mindamellett utóbbiak akár meg is büntethetik azt a pártot, amelyik semmiféle konstruktivitást nem mutat – azaz még koordinálni sem hajlandó.
Kérdés még: az „új pólus” után lehet-e még „kis pólus”, azaz az Együtt–Párbeszéd együttműködés intézményesülhet-e, és ha igen, mi ennek a (jogi) formája? Mind az Együtt, mind a Párbeszéd születése körülményeiből, identitásából, a többi ellenzéki párthoz fűződő viszonyából (lásd Karácsony Gergely esetét Zuglóval, vagy az Együtt folyamatos tényfeltáró munkáját a budapesti és vidéki MSZP-nek a helyi Fidesszel történő együttműködési hajlandóságával) a két párt együttműködése következne. Különösen úgy, hogy a Párbeszéd olyan politikai innováció gazdája volt, mint az elhalt előválasztás ötlete, és elkötelezett az új pólus iránt is. Érveléstechnikailag nehézkesnek bizonyul megindokolni, ha bármelyi (ex-)új pólus „tag” úgy indulna közös listán az MSZP-vel (vagy a DK-val), hogy a többi fél ehhez nem csatlakozik.
Mindettől ma azonban még messze vagyunk, pedig jó lenne, ha közelebb lennénk. Mármint ahhoz a végponthoz, hogy a választók számára világossá váljék, a Jobbikon kívüli ellenzék milyen konstrukcióban kíván elindulni. Az a végpont egyben a tervezhető stratégia nyitópontja is, addig ez a Godot-ra várás állapota a lehető legaggasztóbb jelenség. 2013–2014 tapasztalatai után elkerülendő az a helyzet, hogy „az összefogás vagy sem, ha igen, akkor hogyan” húzódó diskurzusa amortizálja az ellenzék esélyéről kialakított képet.
Ehhez képest ma az ellenzéki pártok többsége vagy nem dönt, vagy azt nem veszi észre, ha a többiek döntöttek. Juhász Péter konstruktivitását fenntartva még mindig (teljes) új pólusért kiált fel az égre, miközben az LMP és a Momentum már leszámolt azzal. Aztán nem tudjuk, mi lesz a Párbeszéddel, a Párbeszéd nem tudja, mi lesz a pólussal. Botka sem akarja tudomásul venni, hogy az Együtt, az LMP, a Momentum nem tart vele, és a korábbi megszólalások és indoklások értelmében az előbb említett Párbeszéd is az új pártokkal történő összefogást szorgalmazza. Botka nem korrigál, döntése jelentősen befolyásolja a DK-val való viszonyt is. Egyelőre a DK mindenre nyitott, de a DK-s mindenre nyitottságot azért sokan ismerik. Az, ha nem is luciferi, de gyurcsányi.
A döntésképtelenség vagy a döntések el nem fogadási „képességének” leküzdése a baloldali–liberális ellenzék legaktuálisabb feladata. Van egy jelentős sokaság, amely kormányt váltana – számos kutatás tükrében a megkérdezettek többsége –, de a pártok ehhez egyelőre semmiféle opciót nem rendelnek hozzá. Illetve az LMP és a Momentum igen, de az ő döntésük nem elégséges feltétele, hogy a választók „készülhessenek” a saját döntésükre.
További hiba az állampolgárok választási rendszerre vonatkozó ismeretének relativizálása. A választóknak ez a kompetenciája nem a törvények ismeretében mutatkozik meg, hanem például a kormányváltó akaratban és az ehhez szükséges opciók meglétében, a választani akarás és választási lehetőség együttesében. Ehhez pedig világos és értelmezhető indulási helyzetre, a politikusok „tanítási” kompetenciáira van szükség.
Godot-ra nem érdemes várni, nem jön. Aki neki udvarol, az a kormányváltással sem találkozik.
Böcskei Balázs
a szerző politikai elemző
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!