Amikor e sorokat írtam, akkor jelent meg a Medián legújabb kutatása, amely szerint a Fideszt a választani tudó „biztos” szavazók 51, a teljes népesség 34 százaléka támogatja. Kihívók nélküli kivételes helyzet. Mégis, ha még maradt intellektuális szempontból érdekes téma a közéletben, úgy a politikai közösség kérdése egy posztorbánista állapotban, mindenképpen azok közé tartozik.
Elvégre sok hasonlóság mutatkozhat Gyurcsány politikai trónfosztása és Orbán majdani politikai veresége között. 2004 körül nem volt a baloldalnak olyan szegmense, amit a gyurcsányi forradalom ne érintett volna meg. 2006-ban olyan nyitottsággal és önbizalommal volt valaki baloldali, mint volt 2010-et megelőzően nagy győzelemre készülő jobboldali. Miközben a gyurcsányi forradalom úgy halt el, hogy fel sem falta gyermekeit – hiszen ma is „dominálják” az évek óta növekedést fel nem mutató baloldalt –, legfeljebb csak az anyját (MSZP-t), úgy közben elsorvadt az intézményi és intellektuális háttér és eltűnt az önbizalom is. Ezalatt a jobboldal sokszínűen építkezett: elemző- és kutatóintézetek, értékorientált folyóiratok, online felületek és offline fesztiválok sokasága szerveződött, a televíziós és rádiós hátország erősödött. Lehetett a jobboldali poszt-MDF-es népi, fiatal, angolul olvasó, de magyarul író újkonzervatív, régi vágású hagyományőrző, „bölcseleti politológiát” akadémikusan művelő filozófus, hatalomtechnikus spin doctor, a történelem szobáit szüntelen újrabútorozó történész, a médiadesign szakon szocializálódó laza netkonzi, Gyurcsány után végre magyar időkre váró Magyar Nemzet-újságíró: mind nagy dolgokat remélt az új orbáni jövőtől.
A jobboldalnak ez a korábbi sokszínűsége ma kitapinthatatlan. Számosan vannak olyanok, akik az elmúlt évek kormányzásfelfogásától és gyakorlatától elfordultak, messze nincs meg a miniszterelnökkel és stábjával való „egy a tábor, egy a zászló” azonosulás. Leginkább csak akkor orbánisták, ha az orbáni politikát a baloldali–liberális oldal kritikáival szemben kell megvédeni, s akkor leginkább, ha elég absztrakt a vita. „Könnyebb” jog- és politikaelméleti eszmefuttatásokat folytatni a nemzetről, mint értékeinkhez és meggyőződéseinkhez is passzoló érvekkel védeni a Habony Áprád-mentalitást, a lex Vajnákat vagy a korrupciókutatók által is követhetetlen „állami” Tiborcz-neveldéket. Míg 2010 előtt a heterogén jobboldal szinte egységesen úgy írta le nyilvánosan a baloldalt, minthogy nokiásdoboz-baloldal, szemkilövető-baloldal, Hagyó-baloldal, valószínűleg most a fentiek egy jelentős része erősen és joggal kérné ki magának, ha Habony-jobboldalnak, Lexus-konzervativizmusnak, vajnatímeacabriobanül-konziknak tekintenék őket. Igazságtalan lenne, mégpedig pont olyan igazságtalan, mint ahogyan ők bántak anno a baloldal heterogén közösségével. Nem volt kegyelem, nem volt cizelláltság, nem volt méltányosság. Párbeszédképes polgár ilyen esetben egy dolgot biztos nem tehet, mégpedig, hogy színvallásra „kényszerít”. Nincs annál kínosabb, amikor sikertelen baloldali véleményvezérek „hol vagytok mérsékeltek?” Facebook-bömböléssel kívánják felszólítani a jobboldal egyes prominenseit, hogy azok határolódjanak el az aktuális kormányzati lépésektől. Ezzel a digitális házmesterkedéssel konszenzusgazdagabb nem lesz a politikai kultúránk. A nyilvános hallgatásnak ezer oka lehet. Ha csak a beljobboldali konfliktuskezelésre és egymásra irányuló büntetőexpedíciókra gondolunk, úgy egy életpályára nézve meglehetősen kockázatos, ha valaki elhatárolódó blogbejegyzést ír. Amire jó eséllyel amúgy az lenne a többségi baloldali álláspont: „Késő, nagyon késő.” Így megy ez ma.
A közvélemény-kutatásokra alapozott kormányzás, a többségi társadalom álláspontjára apelláló finkelsteini-habonyi politikafelfogás a sikereik ellenére is mindennap erősítik a jobboldal dezintegrációs folyamatait. Míg 2010-et megelőzően, de többé-kevésbé azt követően Orbán maga mögött tudta a sokszínű jobboldali intellektuális közeget, addig ma leginkább a Magyar Idők értelmisége vagy a kormányzat fizetési listáján szereplők azok, akik nyilvánosan kiállnak mellette. A „politika és a pillanat uralásának” árnyékában eltűnt az a politikai vízió, amivel azonosulni lehetne. A politikai jobboldal van, de jobboldal mint értékközösség nincs.
Ismerős jelenség ez a 2006–2010 közötti időkből. Az, hogy akkor a kormányzó baloldallal szemben nem született meg egy ellennarratíva, amely elég erőteljes lett volna, hogy nyilvánosan érvényesítse a kormányzati politika korrekciójának szükségességét, annak árát fizeti ma a baloldal. Hogy akkoriban a kormány baloldali kritikusai passzivitásba, közönybe, hallgatásba burkolóztak, és kevésbé az intézményesülés és a láthatóság felé mozdultak el, jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a 2010-es vereség romjai egyformán betemettek mindenkit, hogy kifele egynek tűnt az, ami több darabból állt össze.
Ez a veszély a politikából kivonuló jobboldali értékorientáltakat is veszélyezteti majd a távoli jövőben. Ahogy a 2010 előtti baloldal bukása után sem lesz már soha olyan a mostani ellenzéki oldal, mint előtte volt, úgy a 2010 utáni jobboldal távozását követően is fennáll annak esélye, hogy olyan identitás- és értékzavarba kerül, hogy mindent az elejéről kell kezdenie, még akkor is, ha elvileg nyilvánvalónak kellene lennie a különbségnek Ablonczy Balázs, Prőhle Gergely és Habony Árpád között. Egy habonyizmus utáni állapotban a jobboldalt a pragmatizmust és az értékeket összhangba hozni képes jobboldal fogja folytatni és újrateremteni.
Mert jobboldalt csak értékgazdag jobboldal „csinálhat”. Ez a baloldal esetében sincs másként.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
