A matematika a politikában csak korlátozottan használható tudomány. Ha nem az lenne, akár hátra is dőlhetnének a kormányváltás hívei. A közvélemény-kutatások szerint az ellenzéki pártok támogatottságát összeadva ma már lehetséges lenne az Orbán-kormány leváltása.
Az ellenzék nyelvét és fogalmait Orbán Viktor uralja. Akár a baloldali pártokat, akár az ökopárt megszólalásait vesszük szemügyre, reakcióik a permanens kormánykritikára, tagadásra, „visszaállítjuk, visszaadjuk” ígéretére épülnek. Naponta olvassuk sajtóközleményeikben a „mondjon le”, „megbukott”, „vallja be”, „káosz”, „rom”, „katasztrófa” stb., fordulatokat és kifejezéseket. Annak ellenére, hogy ebben sok igazság és jogos igény van, ez mégiscsak a nyolc éven keresztül ugyanazt a lemezt játszó Orbán Viktor eszköztára. Bár az ellenzék ideig-óráig tesz javaslatokat, vitára bocsát programtervezeteket, felvázol konkrétabb terveket, hogy aztán, mint egy türelmetlen kisgyerek, visszatérjen az „Orbán megbukott” közhelyéhez. Pedig a nyolcévnyi orbáni populizmusból a kormányzati kudarcok hatására felébredő szavazópolgárok ezzel a hangulatkeltéssel tömegesen már nem tudnak azonosulni.
Minden „mondjon le” megszólalás mögött racionális érvelés bújik meg. Kiáll egy adott témában egy MSZP-s/DK-s/LMP-s politikus, elmondja az Orbán-kormány adott intézkedését, folytatja annak negatív hatásával, végül befejezi azzal, hogy annak következményei miatt miért keres majd kevesebbet/költ többet honfitársunk, zuhan mélyebbre a nyomor bugyrában. Azaz a „felelősnek” gondolt ellenzéki politika a félelemérzetre, a szorongásra, a pénztárcára „játszik rá”, amelyek mind a racionális döntés előfeltételei. A magyar társadalom értékrendszere folytán érti e szavakat, ha saját pénzéről van szó, képes racionálisan dönteni – legalábbis rövid távon igen, hoszszú távon már ritkábban, lásd a 2008-as „szociális népszavazás” támogatásának fájdalmas következményeit.
Az ellenzék ezzel be is éri és figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy egyrészt ma már imázsokra fókuszáló versengés folyik a politikusok között, másrészt a mindennapokban a politika az érzelmekre és mítoszokra épül. Mifelénk leginkább ellenérzelmekre és ellenmítoszokra, azaz az egyik politikai oldal csak a másikhoz képest határozza meg magát és élményvilágát. Ahogy a ma kormánypárti politikusa ellenzékiként még „nemzethalálként” aposztrofálta a kórházi ágyszámcsökkentést, úgy a szocialista képviselő a nácik orvosához, Mengeléhez hasonlítja a kormány rokkantnyugdíjasokra vonatkozó felülbírálási gyakorlatát.
Nem látni ma „személyiséget, aki a politikát szeretné, akarná, vezetné” – írta Haraszti Miklós 2002 májusában Orbán bukását követően. Tíz évvel később ugyanígy állunk. Orbán egyedül mozog – gyakran már a politikai senkiföldjén –, ő már nem, más még nem képes pozitív érzelmekre játszani, pozitív identitást adni, olyan víziót és elképzeléseket felvázolni, amelyek valamire (jövőre, országra, magunkra) irányulnának, amelyben az állampolgár magára és gyermeke jövőjére ismer. Politikát, amellyel azonosulni tud. Történeteket, amelyek az ő „meséi”.
Holott az ellenzék nem csak attól lesz versenyképes, hogy tudja, mit kell kezdeni az egyetemi férőhelyekkel, nyugdíjakkal, költségvetéssel, vagy miként illik tárgyalni Európában Európával, hanem, hogy el tudja magyarázni, miért teszi ezt, és legfőképpen hova vezet mindez. Ezeket a mondatokat pedig nem számokkal, grafikonokkal, idegen szavakkal, európai intézmények elnevezéseivel kell feltölteni, hanem érzelmekkel, víziókkal, azonosulásra képes gondolatokkal. Magával a magyar társadalommal.
Egy politikát ésszel lehet támogatni, de érzelmi támasz nélkül annyit ér, mint egy kizárólag házassági szerződésen alapuló frigy. Egy darabig fenntartható, de hogy örömet nem okoz, az biztos.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!