Leginkább a címben megjelölt „taktikával” lehetne a legjobban jellemezni azt, ami a múlt heti LMP-kongresszuson történt. Ahogyan az már köztudott, a párt együttműködést és összefogást preferáló platformistái (Párbeszéd Magyarországért) tavaly november után ismét alulmaradtak stratégiai javaslatukkal, ezért úgy döntöttek, elhagyják a pártot. Az LMP gerincét ezentúl a demokrata ellenzéki pártokkal történő kormányváltó-választói összefogást fundamentalista módon elutasítók alkotják majd.
Mindkét fél meg van győződve jövőbeni stratégiájának helyességéről: a platformtalanított, schifferi LMP arról, hogy képes becsatornázni a jobb- és baloldallal egyaránt elégedetlen, nem szélsőséges, elitellenes szavazókat, akikkel együtt 2014-ben elérhetik a parlamenti küszöböt. Mindezt egy olyan pártként, amely nem rendelkezik érdemi tagsággal, aktivista és társadalmi hálózattal, médiafelületekhez való hozzáférése korlátozott, politikai utánpótlása kérdéses. Emellett még a választási rendszer sem a különindulást preferálja, továbbá kutatások szerint az LMP jelenlegi szavazói is inkább az együttműködés pártján vannak – azon túl, hogy baloldali, liberális értékpreferenciákkal bírnak.
A pártból kilépők stratégiája szintén kérdőjelekkel és kihívásokkal teli. Kétségkívül a többi LMP-s képviselőhöz képest ismertebb és ügyérzékeny médiaarcok is távoznak a pártból: a párton belül a gazdaságpolitika és matolcsyizmus egyik első számú kritizálója Scheiring Gábor, a választási rendszer visszásságaira figyelmet felhívó Karácsony Gergely, az oligarchavadászatban „érdekelt”, földfoglaló Szabó Rebeka, vagy akár a Gyöngyöspata és egyéb „forró” romakérdésekben megszólaló Szabó Tímea is a távozók között van. De kilépett a szintén ismert környezetpolitikus, Jávor Benedek és a teljes fővárosi frakció is. A nagy kérdés azonban, hogy mindezzel az ismertséggel, médiaérzékeny tevékenységgel mit tudnak majd kezdeni, be tudják-e váltani önállóan is politikai tőkére. Egyszerre kell létrehozniuk ugyanis egy önálló politikai szervezetet – már azt is tudjuk, hogy piros és zöld színekbe fogják öltöztetni –, illetve meg is kell mutatni különbözőségüket az „anyapárttól” és az ellenzék többi pártjától.
Az összefogást illetően az új párt egyszerre kíván „kint is maradni” és „bent is lenni”. Egy ilyen helyzet meglehetősen feszes, tudatos és tervezett stratégiát kíván. Mivel maga az ellenzéki összefogás is egy többismeretlenes egyenlet, az újonnan pártot alapítók ma még talán maguk sem nagyon tudják, mire vállalkoznak. Még akkor sem, ha a jelenlegi LMP-szavazó értékeiben jobban hasonlít rájuk, mint a bentmaradókra.
Mindegyik fél ugyanazzal a kihívással találkozik, csak az érme másik oldalán: az LMP azzal, hogy egyáltalán életben – pardon, versenyben – tud-e maradni, a kilépők azzal, hogy egyáltalán be tudnak-e szállni abba. Utóbbiak jelentős szavazói tömböt aligha tudnak majd maguk mögé állítani, illetve márkát és „világot” pártprogram és Facebook-lájkok ellenére is csak nehezen lesznek majd képesek felépíteni a következő félévekben. Ebben az esetben az integrálódás léphet elő, mint alternatív lehetőség.
Hamarosan ugyanis erősebb fokozatra kapcsol a már egyébként is zakatoló kampányüzem, és a poszt-LMP-nek eleve egy bizonytalanságokkal teli ellenzéki színtéren kellene megtalálnia identitását – e sorok írásakor még nem tudjuk, mi lesz a szervezet neve. Célja világos: alternatív baloldali és zöld, a fenntarthatóságot célzó értékek 2014-es képviselete egy kormányváltás révén. Ehhez viszont nem csak az kell, hogy a szavazók felismerjék bennük a fent taglalt erősségeket, hanem az is, hogy képesek legyenek megindokolni, kivel kívánnak összefogni a saját és a teljes demokrata oldal közös céljainak (kormányváltás, jogállami rehabilitáció) megvalósítása érdekében, és kitől tartanának inkább távolságot – és persze, hogy miért.
Még egy dolog: múlt vasárnap teljesen világos volt, miért és hol válnak el az utak. Másnap azonban már nem volt világos, hogy mit jelent az, hogy „frakciószövetség”, azaz hogy a platformisták a pártból kilépnek, de frakcióból nem. Holott egy dolognak világosnak kellene lennie: ilyen nincs, ilyen nem működik, és ha önálló arculatot akar immáron a két párt, akkor nem is racionális. Még akkor sem, ha a másik opció a független képviselőség és az elúszó frakciótámogatás. Értjük, hogy „lehet más a pártszakadás”, értjük, hogy az érintettek példát akarnak mutatni a békés elválásra, és nem akarják egyszeriben megszüntetni az ökopolitika parlamenti képviseletét, csak hogy ezt itt kérem politika, nem pedig egy párkapcsolat. Az ember a politikában stratégiai és elvi kérdések mentén nem úgy szakít, hogy a ruháit közben a másik félnél hagyja.
Ennyi volt „az” LMP története, most pedig indulnak az LMP-k történetei. Mindezen mese valószínűleg nem így folytatódott volna, és a párt még jó ideig egyben maradt volna, ha a választási rendszer nem úgy alakul át, ahogyan. Jobb híján viszont ez van, lássuk, mire jutnak külön-külön.
A szerző politológus, az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) igazgatója
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!