Lukács Zoltán, az MSZP legutóbbi frakcióvezető-helyettese április kilencedikén egy rá jellemző felütéssel magyarázta a bizonyítványt – pardon, gondolkodott hangosan – a demokraták számára „fenntartott” Facebook-köztársaságban: „Az elit által szinte kikövetelt összefogás vajon valós társadalmi igény, vagy egy, a média által elénk vetített hamis, virtuális társadalmi elvárás volt? Visszaigazolta-e a társadalom ezt az elmúlt választáson? Mindenki döntse el maga.”
Mintha Závada Pál vagy Parti Nagy Lajos tehetnének arról, hogy egy fix balosra vett körzetben Bencsik János (Fidesz– KDNP) több mint 5000 szavazattal verte meg őt. Aligha. A helyzet az, hogy semmi köze nincs az összefogásban (ir)racionálisan hívő értelmiségieknek ahhoz, hogy az MSZP és a kormányváltó szövetség Komárom- Esztergom megyében a háromból három választókerületet vesztettek el olyan jelöltekkel szemben, akikről csak egy dolog nem volt elmondható, az, hogy támadhatatlanok lennének.
Ahogyan szintén nem az értelmiségiek tehetnek arról, hogy Lukács Zoltánnak enyhén szelektív a memóriája, hiszen miközben az MSZP 2012 őszétől 2013 szeptemberéig azt hajtogatta, hogy „közös lista, közös miniszterelnök-jelölt” kell, most az összefogásizmusban hívő értelmiségekre veri rá a 2010 utáni II. Baloldali Történelmi Vereséget. Esetleg ha még felhozná emellé, hogy a Fidesz–KDNP több mint 500 ezerrel kevesebb szavazattal érte el a kétharmad körüli eredményt, úgy azzal lenne teljes a „minden jó, az MSZP nem hibázott” érvelés. (Hozzá kell tenni, hogy például a töredékszavazatok új rendszere és egyéb aszimmetriát eredményező feltétel nélkül az orbáni „folytatjuk” aligha kétharmados „folytatjukot” jelentett volna.)
Eleve azt gondolja Lukács Zoltán, hogy ma még az értelmiségi az „elit”. Hát, pont nem. Bár egy bizonyos szavazói, hír- és lapfogyasztói szegmensben még számít az, hogy egyes értelmiségiek és képernyőközírók mit gondolnak a világról, egyeseknek még referencia, hogy a 25 év alatt negyedik pártjában politizáló értelmiségi mit mond, merre az irány, de a helyzet az, hogy ma már a véleményvezérség privatizálódott. Ezzel a helyzettel a magyar értelmiség sem tud mit kezdeni.
Vegyük az értelmiségit, aki egy televíziós élő adásban állít valamit, és hozzáteszi, ő már 11 éve is így gondolta. Még tart a műsor, mialatt egy blogger visszakeresi a 11 évvel ezelőtti nyilatkozatot. S persze, hogy az illető az ellenkezőjét gondolta. Mire az értelmiségi hazaér, addigra rajta nevet a világháló magyarul beszélő, politikailag aktív közege (ha csak nevetne). A blogoszféra – legalábbis annak progresszív fele – nem ismeri a kegyelmet. Leleplez, szembesít, delegitimál. A „hagyományos” értelmiség ideje pedig lassabb, mint az internetezők ideje. Az egy felgyorsult idő és az új véleményvezérek memóriája is más: ők nem pinceklubok és lakásbulik foszlányaiból emlékeznek, hanem a Google a barátjuk. Visszakeresnek, idéznek, kíméletlenek, és ha valaki csúsztatni akar, esélye nincs, hogy komolyan vehető maradhasson.
Hangsúlyozandó: nem az a baj, ha valaki téved, megváltoztatja véleményét, belát olyan dolgokat, amelyeket nem lát(hat) ott előre. Babarczy Eszter például ezen lap hasábjain követte meg a nyilvánosságot a 2010-ben megszült „kétharmad nem árt az országnak” felütésű írásáért. Mindenki tévedhet, de az nem árt, ha már az ember magát felelős véleményvezérnek gondolja, hogy tévedéseiért felelősséget vállal. Ahol nincs önreflexió, nincs kimondás, ott nincs tisztelete a nyilvánosságnak, az állampolgároknak. Senki ne jöjjön most a „minek az önmarcangolás”-sal. Ha rálépünk valaki lábára, akkor is elnézést kérünk, pláne, ha százezreknek mondjuk az arcába: „Gyurcsány nem elutasított politikus már”.
Ha van, ami végigkísérte ellenzéki oldalon a négy évet, az annak „bizonyossága”, hogy az értelmiségiek mindig tudják, mi az irány. Így születtek meg egyesektől olyan mondatok, minthogy „a közvélemény-kutatók nem a valóságot mutatják”; „az emberek összefogást akarnak”, „diktatúra van” stb. Az ellenzéki politikusok is bőven éltek ezekkel a fordulatokkal, de bár sokan nem kérdezték meg őket, mindezt mire alapozzák, végül is, ők politikusok, akik hatalomtechnikában, politikai rehabilitációban, ja, és kormányváltásban gondolkodnak.
A mikrofon- és képernyőképes, kormányváltásban reménykedő értelmiségiek egy jelentős része és a „kormányváltó” politikusok azonban szinte eggyé váltak.
Miközben több elemző jelezte, hogy az összefogás, ha nem minőségi, hanem csak mennyiségi kérdés lesz, akkor nem fog hozni érdemi növekedést – meg is kapták ezért a beosztásukat. A Fidesz-bérenctől a schifferistán egészen a „politomókuska” demokrata humoráig terjedt a skála, amelyen minősítették őket.
2014. április 6-a azonban nem az ő győzelmüket hozta el, hanem a racionalitásét. Hitek, fundamentalizmusok, politikai és/vagy politikai előélet vagy előítélet, önhittség, adatokkal és számokkal alátámaszthatatlan állítások, „az emberek” nevében beszélés – csak pár dolog, amit mindannyiunknak hátra kell hagyni annak érdekében, hogy a politikai közösség és a Magyarország egy mondatban leírható kifejezések legyenek.
A baloldali–liberális értelmiségnek most nem könnyű: 2010 után ismét nemet mondtak ajánlatára. Nem lehet viszont azt sem mondani, hogy ennek lehetséges elkerülésére ne figyelmeztették volna őket a kevésbé hangos ösz-sze-fo-gást kiáltók.
A baloldali ellenzék és értelmiségi hálózata mindenesetre padlót fogott. Innen már nincs hova tovább esni. Akkor jár el jól, ha nem a társadalmat, Orbánt, a rezsicsökkentést (és részben jogosan a választási rendszert) okolja mindezért, hanem önkritika alá veszi saját pozícióját. Az önkritikába senki nem hal bele, meg kell tenni mindenkinek, akiknek az jutott, hogy betűvel dolgozzon. Ennek reménykeltőbb lesz a vége, mint Lukács Zoltán helyzetértékelésének. Bár meg kell hagyni, egy értelmiséginek nem is Lukáccsal kell mérnie magát.
A szerző politológus,az IDEA politikai elemzője
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
