Mártával voltam azon a reggelen. Vácról jöttünk vissza nyitott kocsival. Vacsorára voltam hivatalos Gézához, a Rácz Misi öccséhez. Egyedül várt, de időben megtelefonoztam, hogy Mártával érkezem. Nem kérdezett, volt már ilyen. Múlt nyáron is, de akkor Esztert vittem magammal, a kis izzótekintetű fekete lányt, aki nálunk dolgozott a bankban. Ezúttal külön szobában háltunk. Márta másmilyen volt. Úrilány.
Ahogyan tavaly júliusban, most is rekkenő meleg volt már kora reggel. Hazafelé megálltunk egy liget mellett. Bevettük magunkat a fák közé. Márta szaladt és kacagott. Egész testét kitöltötte a fiatalság öröme. Igazi sportlady, nem győztem követni az ösvényen, ahogy nekiiramodott fölfelé a verőcei hegyoldalon. Tágas bükkös volt, bokros aljnövényzettel. Zakómat az Adlerben hagytam, egy fánál zihálva a nyakkendőmet is lekanyarítottam magamról és bedugtam a zsebembe. Vakító, kikeményített londoni ingemben úgy éreztem magam, mint egy filmszínész. Ujjait felgyűrtem, hogy erős karom látsszék, ha megtalálom végre valahol azt a bestiát.
Az automobilnál találkoztunk újra. Mártánál egy csokor vadvirág volt. Az egész rétet elhoztam magammal, dicsekedett. Kacéran nézett rám. Átfogtam derekát, meg akartam csókolni. Elfordította arcát. Ne bolonduljon meg, Zoltán, suttogta, és lesütötte tekintetét. Sietve megkerülte az autót, behuppant az ülésre. Táskájából begyakorolt mozdulattal kistükröt vett elő, rendbehozta magát. Csalódott voltam. Merre hát, kérdeztem szárazon. Most már vissza Pestre, be kell még köszönnöm Apához. Elvisz a Benczúr utcába, kérdezte azzal a gyermeki selypegéssel, amiről minden férfi tudja, hogy a nők azt csak hazugságra és kihasználásra tartják fenn maguknak.
Őrültként száguldottunk haza, hogy lássa az erőt, ami az enyém. Márta kissé megemelkedett az ülésben, kívánta, hogy a hajába belecsimpaszkodjon a szél. Újpest határában váratlanul egy lovas kocsi fordult meg az úton. Erősen stoppolnom kellett. A gyors lassulástól előredőlt Márta teste, ijedten felkiáltott, s én akaratlan mozdulattal kiraktam elé a karomat. Kifordított tenyerem alatt megéreztem a nyáriruha alatt megfeszülő hasának izmait. Illetlen mozdulat volt, de ahogy megálltunk, és oldalra néztem, a szemében nem szemérmet, hanem hálát láttam, mint egy kutyáéban, amikor eldönti, hogy te leszel a gazdája eztán. Elismerésféle volt, csak nekem szóló ajándék tekintet, amit előző nap és a hosszúra nyúlt estén semmilyen kunszttal nem sikerült kiérdemelnem. Márta kiszállt az autóból, megint elszaladt. Láttam, ahogy eltűnik az egyik fűrészmalom mellett. Hátrafutott valami kis tér felé, ahol munkáscsaládok laktak, az udvaron halomban deszkák és gerendák feküdtek, lentebb pedig egy kis kikötő volt, honnan lóval húzták ki síneken a nyers fát, ha tutaj érkezett. A munkások üres óráikban itt végezhették testedzéseiket, mert Márta talált egy gyűrűt, amire egy gyík ügyességével kapaszkodott fel. Tele volt a szívem Márta tekintetével. Tele a testem a nyári reggel erejével. Szétfeszített az öröm, hogy Mártát boldognak láttam, s hogy ebben a boldogságban nekem is részem lehet. Az Adler kalaptartója alól előkaptam Leicámat, amitől sosem váltam meg, mióta a Bécsben élő öcsémtől, Palitól megkaptam karácsonyra. Szikrázott a reggel. Márta az égen repült. Én pedig megsemmisültem attól a tenger szépségtől, ami ebbe a percbe belészorult.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!