Bojár Iván András: Miért a magyarok?

A messzi Budapestről nézve ez a tény egyszerre büszkeség az alig tízmillió lakosú Magyarországnak a harmincmilliós városban, ugyanakkor a jelenség túlmutat önmagán: a három közel egykorú, Budapestről elszármazott fotós nemzedékéből és szakmájából rengeteg más személyiség is meghatározóan alakította a modern fotó nyelvét, esztétikáját. Kati Horna (Deutsch Kati), Robert Capa (Friedmann Endre) és Chiki Weisz (Weisz Imre) számos más jelentős magyar fotóssal, Brassaival (Halász Imre), André Kertésszel (Kertész Andor), Moholy-Nagy Lászlóval (Weisz László), Frida Kahlo 1929–1939 közötti szerelmével, Nicholaus Murayval (Muray Miklós), George Kepessel (Kepes György), a spanyol királyi család fotósával, Juan Gyenessel (Gyenes János), Le Corbusier házi fotósával, a modern építészeti fotográfia atyamesterével, Lucien Hervével (Elkán László), a Marilyn Monroe-t fölfedező hollywoodi fotós André de Dienessel (Dienes Andor) vagy a modern amerikai divatfotót megteremtő Martin Munkacsival (Munkácsi Márton) együtt megkerülhetetlen figurái a mindössze százötven éves művészetnek, a fotózásnak.

Mi magyarázza azt, hogy közel egy időben, a világ egy szűk szegletében, mindössze 300 km sugarú körben ennyi jelentős, a fotó mint új művészeti ág önálló műfaji sajátosságai kifejlesztéséhez hozzájáruló fényképész született? – tette fel egyszer a kérdést Kincses Károly, a jeles fotótörténész. A jelenségre az 1920-as és 1930- as évek Budapestjének két fontos mozgalma ad magyarázatot. Az egyik a kor polgári, kispolgári zsidó szubkultúra szociológiája, a másik az avantgárd és a radikális baloldaliság összefonódása.

A trianoni trauma hatására fellángoló nacionalizmus következtében már 1920-ban olyan törvények születtek, amelyek behatárolták a hazai zsidók létlehetőségeit. Ez magyarázza, hogy például sok középosztálybeli ambiciózus fiatal nő, aki egyetemi előremenetelt nem remélhetett, a fotó felé fordult, mint a Capával ugyanabban a budapesti belvárosi bérházban, a Városház utca 10- ben felnevelkedő, ám Hollandiában Eva Besnyő néven híressé vált Blumgrund Éva, aki Deutsch Kati szűk köréhez tartozott. Mindkét lány Pécsi József fotóműtermét látogatta, ahonnan a világot lassanként meghódító magyar fotóművészet sok alakja elindult.

Ugyanakkor a húszas évek vége felé emigrációjából visszatérő radikális baloldali Kassák új művészeti közösséget szervezett Budapesten, amelynek a MUNKA-kör nevet adta. Deutsch Kati, Friedmann Endre, valamint Weisz Imre innen, ebből a szellemi közösségből indultak, s jutottak el Mexikóig. Itt sajátították el az elesettek iránti együttérzés, egy igazságosabb világ utáni vágy eszméit, ami később mindannyiukat egy olyan ügy, a spanyol polgárháború ügyének szolgálatára vezetett. Horna és Capa ráadásul szerelmi kapcsolatban álltak, Chiki pedig, aki később a skót szürrealista festőnő Leonora Carrington férje lett, Capa egyik legjobb barátja volt. Együtt emigráltak Párizsba, sokáig közösen dolgoztak. Capa a spanyol polgárháború mintegy 1300 képét őrző ún. Mexikói bőröndöt is Chikire bízta, amikor a németek elől már mindannyian menekülni kényszerültek. Capa és Horna kapcsolata sem szűnt meg az együtt töltött budapesti kamaszévek után. Kezdetben Berlinben, majd Párizsban éltek és működtek együtt, legalábbis párhuzamosan, majd 1938-ban Barcelonában találkoztak, amikor a köztársasági oldal összeomlott, aztán egy évvel később New Yorkban, végül rá egy évre ismét: akkor már Mexikóban. Végig fenntartott kapcsolat volt, melynek valódi tartalmáról, mélységéről, irányultságáról, változó dinamikájáról keveset tudunk, de annál többet sejtünk. Jellemző ugyanis, hogy Capa és Gerda Taro legendás, regényben is megörökített, a lány 1937. júliusi haláláig tartó kétéves kapcsolata után, Capa édesanyjának Budapestről New Yorkba emigrálását követően Capa és Horna találkozásai intenzívebbekké váltak. Mintha a Gerda halálát követő időszak családi újraegyesítése fölébresztette volna Capában a pesti zsidó család utáni vágyat, melyet talán az akkor már férjezett ifjúkori szerelménél, Hornánál kereshetett. Mindez csak feltételezés, talán tévedés is, de tény: a budapesti magyar fotósok, bár szétszéledtek a világban, életük útjai később is keresztülkasul szelték egymást.

A világi, asszimilálódó, de kulturális referenciáik miatt összetartó erőt képező zsidó háttér, valamint Kassák szellemisége mindvégig megmaradt mindannyiuk fotóművészetében. Utóbbi szerepe, súlya művészetszociológiai értelemben André Bretonnak a szürrealista mozgalomban betöltött szerepéhez mérhető. Az általa irányított kör korábban már világsikert elért művészei mellett különösen érdekesek mindazok a külföldön ismeretlen művészek, akik ugyanebből a szellemi ágyból, a világhírűekkel azonos művészeti színvonalon, de a fasizmus, majd a sztálinizmus börtönében ragadva Magyarországon élték le életeiket: Vajda Lajos, Bálint Endre, Vadas Ernő, Escher Károly. Ezért Kati Horna, Robert Capa és Chiki Weisz mexikóbeli megbecsüléséhez – a mai Budapesten, lélekben – az ismeretlenül maradt zsenik virtuális megbecsülését is nyugodtan odaérezhetjük.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!