Bölcs döntés E.ON-t venni?

A kaukázusi történések azért adnak alapot ennek feltételezésére, mert aligha lehet kétséges, hogy a gyilkos átadásáért Budapest valamilyen ellentételezést remélt, sőt, esetleg le is tárgyalt. A lehetséges „gesztusok” közt a magyar állampapírok vásárlása mellett a leggyakrabban elhangzó feltételezés azzal volt kapcsolatos, hogy Magyar ország, illetve magyar cégek ilyen-olyan preferenciákat nyerhetnek az azeri energiaszektorban. És ez több volt a szimpla feltételezésnél miután maga a magyar–azeri gazdasági vegyes bizottság nemrég kinevezett új elnöke, Szijjártó Péter beszélt erről, nyilvánosan kifejtve, hogy milyen reményteli lehetőségek állnak a két ország energetikai együttműködése előtt. Ez az együttműködés persze sokrétű lehet, mindazonáltal legnagyobb jelentősége Azerbajdzsán majdani földgázszállításainak lenne. Ám, amennyiben e szállításokra a magyar kormány már néhány éven belül valóban számított, úgy súlyosan félreértette a helyzetet, Baku tényleges lehetőségeit. A dél-kaukázusi országból ugyanis jelen állás szerint 2017 előtt aligha jut majd el földgáz Magyar országra. Egyrészt azért nem, mert korábban Azerbajdzsánnak nem lesz szabad, új exportpiacok számára felkínálható földgáza, másrészt, mert továbbra sem látszanak megvalósulni azok a szállítási útvonalak, amelyeken keresztül az azeri energiaforrás eljuthatna az európai piacokra. Bonyolítja a helyzetet, hogy annak a földgázmezőnek a koncessziós joga, ahonnan Baku szeretné feltölteni az Európa felé tartó mindmáig csak képzeletbeli vezetékeket, negyedrészt annál a BP-nél van, amelynek tőzsdei értékét már jó ideje épp oroszországi kitermelési jogai tartják viszonylag magasan. Ráadásul a BP a mintegy 20 milliárd dollárosra becsült Kaszpi-tengeri beruházásnak nemcsak résztulajdonosa, de egyben operatora is. Ilyen körülmények között aligha keltene meglepetést – legfeljebb csak a magyar kormányt lepné meg –, ha a Sah-Dheniz-2 mező kitermelése mégsem kezdődne meg 2017-ben, hanem csak néhány évvel később. Bárhogy is legyen, egy biztos, az azeri gázszállítások, ha lesznek is majd ilyenek, jóval később kezdődhetnek csak meg, minthogy Magyarország ne kényszerülne arra, hogy új hosszú távú megállapodást kössön az orosz Gazprommal. És ha ez a helyzet – márpedig sajnos erről van szó –, akkor az azeri gáz stratégiai jelentősége már messze nem oly nagy, mint lehetne akkor, ha még azelőtt lehetne rá számítani, hogy 2014 végén lejár a hosszú távú orosz–magyar gázszállítási szerződés érvénye. Ha azonban a fentiek ellenére az Orbán-kormány számított az azeri gázra, úgy vagy rászedték, vagy e kérdésben is súlyosan tájékozatlannak bizonyult. De nézzük, hogy mindez miként is függ össze a kormány E.ON körüli manővereivel.

Ma már túlzás nélkül állítható: az Orbán-kormány energiapolitikájának egyetlen következetes vonása, hogy követhetetlen. Ilyen rövid idő alatt ennyi cikcakkot bejárni és korábbi álláspontnak ellentmondó fordulatot tenni, mint amennyit bejárt és megtett a kormány, igazán figyelmet érdemlő teljesítmény. Kezdődött mindez még 2007 tavaszán a Déli Áramlat elleni emlékezetes politikai kampánynyal és a Nabucco melletti látványos kiállással. Mit sem zavarta az akkori ellenzéket, hogy a Nabucco-projekt körüli komoly kétségek már akkor éppúgy jól láthatóak voltak, mint idén tavasszal, amikor a magyar miniszterelnök – ellentmondva ellenzéki korszakában képviselt álláspontjának – maga ismerte el a gázvezetékterv körüli problémákat. Sőt, e nyilatkozatában még annak a véleményének is hangot adott, hogy a terv magyar részese, a MOL rövidesen kilép a projekt megvalósításán dolgozó konzorciumból. Aztán telt-múlt az idő, ám a magyar energiacég mégsem lépett ki.

A Fidesz ellenzéki korszakában az orosz gáz szállítására építendő Déli Áramlat sem volt más, mint Moszkva energetikai rabláncának egyik újabb eleme. Ám kormányra kerülve ez a projekt is éppúgy fontos és üdvözölt tervvé vált, mint a Nabucco. Igaz, az utóbbi kapcsán rendre hozzátették, hogy az egy kicsivel fontosabb. Ugyan 2011 tavaszán is világos volt, hogy az évtized derekán lejár a Moszkvával kötött hosszú távú gázbeszerzési szerződés, ám nem ennek mielőbbi újratárgyalása, az érvényben lévőnél jobb feltételekkel történő megkötése vált a kabinet első számú céljává, hanem egy magánvállalat, a MOL 2009-ben oroszokhoz került részvénycsomagjának megvásárlása. Ráadásul ez a visszavásárlás láthatóan semmilyen módon nem kapcsolódott össze az új gázbeszerzési szerződés ügyével. Pedig, ha volt alkutárgy a magyar kormány kezében, akkor az épp a MOL-pakett lehetett volna. Most viszont nincs semmi. A MOL-ügylet nyélbeütésekor persze unalomig hallhattuk a kormányzati tényezők mantráját a vásárlás straté giai és biztonsági jelentőségéről. Igaz, senki se vette a fáradtságot, hogy világosan és meggyőzően elmagyarázza, miért is oly fontos és hasznos a részvénycsomag hitelből történő visszavásárlása. Helyette jött az ügylet stratégiai jelentőségére és biztonságot növelő következményeire való hivatkozás.

Az utóbbi hetekben megint valami hasonlónak lehetünk szemtanúi azok után, hogy a miniszterelnök nemrég bejelentette: „pillanatok alatt” nyélbe lehet ütni a magyarországi E.ON megvásárlását. Rögtön fölvetődött azonban két fontos kérdés. Egyrészt, hogy miből, másrészt, hogy miért? Nyilván – miként a MOL esetében is – megint közpénzből történne a vásárlás. De milyen közhaszon származnék mindebből? E vásárlás lenne a feltétele annak, hogy a lakosság energiaszámlái ne emelkedjenek? Aligha. Vagy azért történne a vásárlás, mert a kormány közvetlenül szeretne tárgyalni nemcsak a Gazprommal a rövidesen lejáró gázbeszerzési szerződés új feltételeiről, de esetleg más, a közeljövőben felbukkanó új alternatív szállítókkal. Ez valóban mérlegelendő szempont, legalábbis a Gazprom vonatkozásában, merthogy alternatív szállítókra – beleértve Azerbajdzsánt is – a következő kéthárom évben aligha számíthatunk. Következésképpen egyelőre marad első számú gázforrásként Oroszország. Ugyanakkor több mint kétséges, hogy a magyar kormány erősebb pozícióból tud-e majd tárgyalni az orosz energiaóriással, mint Európa egyik legnagyobb energiavállalata és a Gazprom legfontosabb európai vásárlója, az E.ON. Nem véletlen, hogy a német cég a globális válság első hulláma nyomán viszszaeső gázkereslet időszakában komoly kedvezményeket tudott kialkudni orosz partnerétől. Elérte, hogy a hosszú távú szerződésben rögzített szállítások egy részét nem a megállapodás szerinti árképlet alapján kellett fizetnie, hanem az azonnali piacok jóval kedvezőbb tarifáinak megfelelően. Elvileg ezeket a preferenciákat az E.ON, mint a ’90-es években megkötött orosz–magyar gázszerződés „örököse” és kezelője a magyarországi vásárlásokra is kiterjeszthette volna. Nem tudjuk, hogy megtörtént-e ez, és ha igen, akkor milyen mértékben. Az azonban egyértelmű, hogy a német energiaóriással együttműködve – azt partnernek tekintve – a magyar kormány sokkal több preferenciát érhetne el a Gazpromnál, mint az E.ON erejét maga mögött nem tudva. Ne feledjük, hogy Németország már ma is csaknem hatszor nagyobb tételt vásárol a Gazpromtól, mint Magyarország, amely 2011-ben már csak 6,3 milliárd köbméter orosz gázt importált. És akkor még nem beszéltünk arról a legszerényebb becslések szerint is legalább évi 30 milliárd köbméteres várható német keresletnövekedésről, amely az ország atomerőműveinek bezárásával a következő évtized elején előáll. Vagyis, míg az E.ON vásárlásai komoly tételt jelentenek a Gazpromnak, addig a folyamatosan zsugorodó magyar igények távolról sem. Az a körülmény, hogy az E.ON már ma is a Gazprom legjelentősebb európai vásárlója, önmagában komoly erőt kölcsönöz a német energiaóriásnak. És ez az erő egyre inkább felértékelődik. Az európai gázpiacon ugyanis nagyon jelentős átrendeződés zajlik. Ennek első hulláma már 2010-ben jól érzékelhető volt. Ebben éppúgy szerepet játszott az európai gázkereslet átmeneti visszaesése, a cseppfolyós gáz kínálatának látványos növekedése, miként az amerikai palagáz-forradalom első, 2009-es következményei. Eközben a Gazprom, bármennyire szeretné is, alig tudja diverzifikálni szállításait. Egyelőre semmi jele annak, hogy az európai piacon kívül másutt is jelentős mennyiséget tudna értékesíteni. A Kínával folyó tárgyalások pedig rendre elakadnak. Hiába írt alá a két ország vezetője még 2006-ban egy 2011-re megvalósítandó két ágból álló, évi 70-80 milliárd köbméter összteljesítményű vezetéktelepítésre vonatkozó szándéknyilatkozatot – e tervből máig semmi sem valósult meg. És az idő Kínának dolgozik. Kiváltképp, ha e globális gázpiaci körképhez hozzátesszük, hogy az évtized második felétől sorra megkezdik működésüket azok a nagy ausztráliai gázipari, főként cseppfolyósító kapacitásokat bővítő beruházások, amelyek elsősorban a délkelet-ázsiai piacokat célozzák meg. Ebben a helyzetben a Gazprom számára európai piaci pozícióinak őrzése – legfontosabb vásárlóinak megbecsülése – a korábbiaknál is fontosabbá, valóságos létérdekévé válik. A valóban stratégiai gondolkodás erre az új helyzetre lenne tekintettel és készülne fel eme új fejleményekben rejlő lehetőségekre. Ez a politika nem a még jó ideig elérhetetlen források felkutatását állítaná előtérbe és nem az E.ON-tól való megszabadulást tekintené céljának, hanem épp ellenkezőleg, a vele való mind szorosabb együttműködést és szövetségesként való megnyerést.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!